Hirtelen ráébredtem, mennyire szomorúak, melankólikusak és szomorúak vagyunk én és a barátaim. Volt bőven ételünk, megfelelő szállásunk, és kiváló egészségügyi ellátásunk és oktatásunk, de örömmel éltünk? Miért vagyunk mindig olyan komolyak, határozottak és elfoglaltak minden új feladattal, annyira csalódottak minden apró kudarcból, annyira aggódunk, amikor a környezetünk figyelmen kívül hagy bennünket, annyira dühösek, amikor elutasítanak, és annyira mélyen szomorúak, amikor az élet nem úgy alakul, ahogy terveztük?
Sok békeharcos a korunk óriási veszélyei alatt teljesen elvesztette az örömét, és a pusztulás prófétáivá vált. Ha valaki borongósan hirdeti a világ végét, és úgy reméli, hogy ezáltal az embereket a békés munkára ösztönzi, akkor nem békeharcos. A béke és az öröm olyanok, mint egy testvérpár, elválaszthatatlanul összetartoznak. Nem emlékszem, hogy valaha is éltem volna át olyan pillanatokat a békéből, amelyek ne lettek volna tele nagy örömmel. A béke evangéliuma egyben az öröm evangéliuma is. A békéért való törekvés örömteli munka.
Az evangélium öröme azonban egy kereszten született öröm. Ez nem a győztes ünneplés steril boldogsága, hanem egy belső öröm, amely a küzdelem közepette rejtőzik. Az a tudat öröme, hogy a gonosz és a halál nem rendelkezik végső hatalommal felettünk, egy öröm, amely Jézus szavain alapul: „a világban nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot”.
(Henri Nouwen /1932–1996/, Peacework, 1984)
