Amikor tavaly megérkeztem a szinódusra, arra gondoltam, hogy a legnagyobb kihívás a tradicionalisták és a progresszívek között meglévő mérgező ellenségeskedés leküzdése lesz. Hogyan hidalhatjuk át ezt a polarizációt, amely annyira idegen a katolicizmus számára? De amikor hallgattam, rájöttem, hogy van egy sokkal lényegesebb kihívás: Hogyan tudja az egyház valóban magába foglalni a világunk annyira különböző kultúráit? Hogyan tudunk halakat fogni minden kultúrából úgy, hogy a háló ne szakadjon el?
Amikor 1989-ben leesett a Berlini Fal, úgy tűnt, hogy a hidegháború mögöttünk van. Francis Fukuyama kiadta a "A történelem vége és az utolsó ember" /1992/ című könyvét, amelyben azt állította, hogy beléptünk egy új korszakba, a nyugati liberális demokrácia győzelmének korszakába. Úgy tűnt, hogy minden nemzet arra van predesztinálva, hogy "kibontakozzon" a mi nyugati életformánkban. Néhány ország, különösen a globális Dél országai, csak utol kell érniük a Nyugatot. Ez egy illúzió volt, amelyből a Nyugat lassan felébred. Ehelyett egy multipoláris világban élünk, ahol sok globális Délen élő ember a Nyugatot dekadensnek és elavultnak tartja. Egy poszt-nyugati világban élünk. A Nyugat sok lakosa ezt még nem vette észre.
Új Pünkösdöt várunk, ahol minden kultúra saját anyanyelvén szólal meg és megértetik magukat. Ez is a feladatunk a szinódus alatt, és a küldetésünk alapja a szétszakított és megosztott világban. Kérjük Máriát, aki oldja a kötelékeket, és Pétert, aki hálókat igazgat!
Elsősorban ismerjük el, hogy ha katolikusok akarunk lenni, szükségünk van egymásra. A szinóduson összegyűlt különböző kultúrák kölcsönösen gyógyítják egymást, megingatják a berögzült előítéleteket és bátorítják egymást a szeretet mélyebb megértésére. Minden kultúrának megvan a maga módja, hogy észrevegye az Ismeretlent a tó partján, és felkiáltsa: „Az Úr az!”
(Timothy Radcliffe OP, részlet a szinódusi meditációból, 2024. október 1.)
