A teológusok sokat írtak az Inkarnációról, mint a megváltásunk központi pillanatáról és a szabadítás történetének csúcspontjáról. Ritkán gondolkodunk azonban e tanítás alapvető értelmén, nevezetesen, hogy még Isten is ismeri a hideg, a fáradtság, az éhség és a fájdalom érzését, mert Ő is felvette a testet.
Krisztusnak meg kellett tapasztalnia, milyen is az, amikor az ember megfáradtan és fájdalmasan ébred a ködös, szürke reggelen, fájhatott a feje, a foga, a háta és a csontjai, át kellett élnie a szorongás, idegesség és egyéb nehézségek pillanatait. Ő maga is megtapasztalta – kezdve az anyja méhének sötétségéből, egészen a sír sötétségéig, a gyermekkoron és a férfikoron át a hosszú agónia utolsó pillanatáig –, hogy mit jelent élni abban a kis földdarabban, érezni az anyai kéz hűvös érintését a tüzes homlokán, megízlelni az izzadság és a könnyek sóját, hallani a zenét és a madarak énekét, de akár a legdurvább sértéseket is, botladozni és elesni, véraláfutásokkal, zúzódásokkal és sebekkel borítva lenni. Végül ő is kért, akárcsak mi magunk, hogy mentesüljön a további próbáktól és szenvedésektől.
Isten, a sok ellenére, felismerte, hogy az emberi test jó, ahogyan azt a teremtés első napjaiban mondta? Azt hiszem, igen. És ebben a testben érte el a mi megváltásunkat.
(Walter J. Ciszek SJ /1904–1984/, Ő vezet engem, 9. fejezet)
