Visszatekintés a Károly Szépségére

A karmelita fák gyümölcsét esszük, a tradíció vizeibe merülünk...

Egyszer egy tavaszi estén, amikor az internet vizeiben kóboroltam, egy felfrissítő hullám fröcskölt rám – lám, A Karmel Szépe... Juhú, hát megyek oda! Mi motivál?

Főleg információkat szerezni. Miről? Szinte önmagamról. Karmelita szívem van, de mit jelent ez? Mivel foglalkozik, hogyan ver az? Én vele élek, belőle élek, érzem a hegyi kert szépsége fölötti rezgését, amelybe ültették. De mit tudok a talajáról, a kertész víziójáról, amikor az ágyásokat kijelölte, a növények összetételéről, a betakarítás módjairól, a fenyegető kártevőkről? Mindig kevesebbet tudok, mint szeretnék.

Információ – formáció. Hely. Csend. Kilégzés, belégzés. Bízom benne, hogy a mélységekből fröcskölt hullám hívott, és anélkül, hogy többet agyaltam volna, jelentkezem; hiszen azt feltételezem, sokan leszünk, akik szomjaznak a felfrissülésre. Miért is a családi tervek és a gyermek, aki szabadon játszik a gyomromban? Biztosan áldásukat adják majd az utamra, hiszen karamellás befektetésről van szó, ami nálunk a parlament által jóváhagyott prioritás. Olyan izgatott vagyok, mint egy kisgyerek, már hogy legyen!

Holnapután megyek. Nem akaródzik. A munka szövevényes élete kiszívta belőlem az erőt, hiányzik az anyai szint simogató árama a nyugodt házassági naplementékkel. Otthon tombol a felújítás özönlése, a terhesség miatt gyakran érzem magam, mint egy strandokon ragadt bálna, gyorsan csökken az energiám és a közös családi munkaszombák száma szülés előtt nem sok. Lehetővé teszem ezt? Nem, hiszen az a hullám...!

Itt vagyok, uff! Mikor jártam utoljára a főkapu mögött zöld hátizsákkal a hátamon? Vajon a bőröndöm, amely zörög a kövezeten, az érés vagy a visszaesés jele? Bármilyen is legyen, itt vagyok. És nyár van. A nap kiemeli a templom homlokzatának színét a dombon, a friss vágású sündisznók, amelyek a környező líciákon nőnek, különösen hajlottak az ég felé; kedvem van üdvözölni Mária megtisztelt őrségét.

Köves falak tartják a hőszigetelést
meleg arany fényben
Mária édes pépet főz
az oltáron forr

A kolostor ajtajánál állok, mélyen lélegzem, és érzem, hogy az adrenalinem leárazódik. Határozottan kinyit egy kék szemű kicsi lány hosszú szőke copfjával. Kiderül, hogy a lakótársam, szimpatikus, nem ellenzem. Elfojtom az aszkézis gyenge forrásait magamban, és megengedem magamnak a luxust, hogy zuhanyozhassak az út után. Az étkező ajtajában aztán rábukkanok egy régi szeretett barátnőmre, így a vacsorám során csak őt figyelem, a többi résztvevőt csak az első előadás előtt tudom titokban megnézni: három-négy ismert arc, különben csak kérdőjelek.

Később kiderítem, mennyire színes a társaságunk: tapasztalt harmadéves matadorok és szorongó első ígéret tawaitok; átmeneti bekukucskálók, akik könnyed léptekkel járják körül a Karmelt, homályos vágyakkal és szégyenlősködve; a helyi lakosok, akik még ha itt is élnek, először tartózkodnak itt, hogy felfedezzék, valójában kik is a karmeliták, és hogyan működik a kolostorban való tartózkodás. Meglep, hány embert vonzanak ide a karmelita spiritualitásról szóló cikkek, amelyeket a szerzetesrend weboldalán tettek közzé.

Mindenki számára az asztalnál előkészítettek tanulmányi anyagokat, csodálattal nézzük a vezetések szakszerűségét, ilyet még nem láttunk itt. A hátoldalon található programfüzet figyelmeztet, hogy valóban nem a lelkigyakorlatokon vagyok, hanem egy oktatási szemináriumon.

Rögtön nekiesünk, alig kezdenénk el a Karmel hegyének lelki édességeit és kertek illatának előérzetét, máris a sziklaszirten fejjel ugrunk a kontempláció koralljainak felfedezésére. Azt mondják, hogy Isten titkait már ebben az életben lehet tapasztalni, mivel a Szentlélek által Isten királyságának örökösei vagyunk, és minden gyarlóságunk ellenére tehát otthon vagyunk benne. Örömmel hallom, hogy a kapcsolat Isten mellett nem (valószínű) eredménye az egész életen át tartó lelki munkálkodásunknak, sem az a megvilágosodás, amelyben egyszerre és véglegesen részesülünk, hanem "Isten adománya az emberi szabadság gyakorlásának együttműködésével"; lényegében dinamika munkája Isten és ember között, amelyben mindkettő részt vesz.

Kinek való ez a folyamat? Hogy fokozatosan kezdjem el látni a világot Isten szemével, és szeretni az Ő szívével. Milyen egyszerű. E kijelentés hatására életem egyik kulcsfontosságú pillanatra emlékszem, amikor évekkel ezelőtt Jézushoz fordulva küzdöttem a szeretetlenségem ellen, hogy a következő életemben tágítsa a szívemet az Ő szélességéig, hogy sok minden beleférjen; akár a szövet fájdalmának kiterjedésének árán. A kérelem meghallgattatott, és most rajtam áll, hogy igyekszem ne remegni a szélesedés során – együttműködés, együttműködés!

Hiába keresek búvóhelyet
a lábam zörren, alig tudok menni
Kihúzom a csendes Kerituban
akkor talán a harctól már nem menekülök

Pénteken találkozom a fizikai határaimmal. A bendőmben egy kis lény szeretné, hogy a madarakkal együtt üdvözölje az új napot, korán reggel három óra után kitép a takaróból. Hirtelen mozdulattal zajaim felébresztették a lakótársamat. Partizán hatékonysággal — a konyhás úrnak sikerül legyőzni a padlót, amely már az éjszakai órákban is sokszor szembesített a terhességemmel, masszírozom magamat kókuszolajjal, és megyek körbejárni. A templom zárva van, de a kulcslyukon keresztül az oltáron található örök fény egyenesen látható. A ködfoszlányok a napsugárt simogatják, a lélek teljes könnyedséggel vágyik a Teremtőre, és a testeli oxigénre szomjazik. Ezért gyors léptekkel indulok gyógynövények gyűjtésére. Hamarosan málna és eperleveleket, kontyvirágot és virágzó bodzát szedek, csak a vágyott csalánra nem és nem akadok – Pál testvér valószínűleg túl jól Őrzi a területet...

Élvezem a vad kolostori eper savanykás nedvességét, és azon töprengek, hányan lehetnek, akik velem együtt azt hiszik, csak ők ismerik ezt a titkos eperhelyet. Az étkezőben üresség, a tea felmelegíti a gyomrom és a lábam a vizes cipőmben, a süti megemeli a vércukorszintet. Hat órakor azonban rám nehezedik a legyőzhetetlen fáradtság, a szobámba nem merészkedem, így a számítógépes szobába dőlök. Egy órán belül felkelek a reggeli dicséretekre, és hirtelen aktivitással ülök be az előadóterembe. A nap melegít, az üveges falak kilátása csábító, az előadó kedves, nyugodt hangján beszél. Veszélyesen közel vagyok az elalváshoz. De a Vavrinec tanítása, eredetileg a harmincéves háború zsoldosa, teljesen megakadályoz, hogy elaludjak. Feléledve hallom a szavakat, amelyeket mindenkinek hallania kell, aki úgy érzi, nem elég spirituálisan haladott az kontemplációs útján. Az Isten jelenlétében való eltöltés, legyen az munka, imádság, pihenés, lényegében állva, fekve, ez fontos.

A legszentebb, legfontosabb és legszükségesebb gyakorlat a lelki életben az Isten jelenlétében lenni. Hogy ugyanis az ember kedvet érez az Ő isteni társaságában és Vele való beszélgetésben, valamint hogy megtanulja alázatosan Őt megszólítani, és szeretetteljes szívbeli hajlammal, minden pillanatban, igen, minden pillanatban, nem formálisan, nem távolságtartással; különösen a kísértések, viszontagságok, szárazság, szomorúság és elhagyatottság idején, igen, még hűtlenségeink és bűneink közepette is.

Hogyan is valósítsam ezt meg, jut eszembe. Vavrinec hamarosan válaszol nekem:

Tőle nem kér sokat: (csak) hogy időnként gondoljunk rá, néha egy rövid imát mondjunk Neki, időnként kérjük tőle kegyelmét, hogy odaszánjuk Neki fáradozásainkat, majd megint megköszönjük Neki azokat a kegyelmeket, amiket megadott, és amiket ad Nektek is a munkátok során, hogy Őt örömmel tisztelhessétek, ahogy csak tudjátok. Az étkezések időpontjában és beszélgetéseitek alkalmával emeljétek meg néha a szíveteket Hozzá: a legkisebb emlékezés is Neki mindig nagyon kedves...

A szövegekben továbbra is felfedezem, hogy Vavrineccel egyetértünk a magam szívének tágításával kapcsolatos szükségszerűségben, hát felfedeztem Amerikát...

Ebéd után kimegyek a friss levegőre, az erdőhöz közel a kis keresztúton és a testvérek temetőjén haladok. Egy csipkebokornál a teremtés csodájával találkozom:

Horgasbogarak tömegesen
párosodnak a csipkebokron
Heliovi szárak kíméletlenül
mérik a szerelem idejét

A rét és az erdő illatai versenyt rendeznek, a verseny közepén elalszom egy sír melletti padon. A nap nem örül ennek, és árnyékba kerget. Tehát lemondok a jó csendes társaságról (milyenek is lesznek a megdicsőült testek?) és inkább a kényelmes párna alatti sziesztáról döntök – csak kicsit felfrissülni az első délutáni előadás előtt... A lakótársam ébresztett fel, amikor később visszatért. Szomorú vagyok, hogy lemaradtam a János vízkeresztjánál kínált bor kóstolásáról, de legalább erőt szedtem a következő Edite Stein-féle inhalálásra. Edit intellektusának erős ásványai általában túlságosan sokak számomra, és magamtól nem keresem hatásukat, de most, a fényüknek köszönhetően megláttam a hit éjszakai sötétségét.

Amikor (a lélek) felismeri, hogy Krisztus a legnagyobb mértékben véghezvitt a kereszt általi legnagyobb megaláztatásban és pusztulásban – az emberi élet és Isten közötti megsemmisítés és összekapcsolás –, megérti, hogy az egyetlen útja a túlélés, "a kereszt halála a földi és lelki testben egyaránt", hogy Istenhez való összekapcsolódást hozza. Ahogyan Jézus a keresztje elhagyatottságában az észrevétlen és felfoghatatlan Isten kezébe adta magát, úgy a lélek a hit éjszakai sötétségébe merül, amely az egyetlen útja a felfoghatatlan Istenhez.

Ahogyan a konferencián említették, keresztényekként hajlamosak vagyunk elkerülni a keresztet Krisztus követésének útján, szívesen adnánk Isten dicsőségét a sérülésünkre. Bingo, ez pontosan én vagyok! Bárcsak gyakrabban akarnám keresni magát Istent ahelyett, hogy a kegyelmeit keressem, és a keresztet kevésbé frusztráltan fogadnám el.

A hit útja azonban éjszakai út, mert az érzékelési részleg fényes megismeréséhez képest a hit sötét megismerés: megismertet bennünket valami tárgyával, de nem adja meg, hogy láthassuk. Ebből adódóan ki kell mondanunk, hogy a cél, amely felé haladunk a hit útján, éjszaka van: a földön Isten a számunkra boldogságos egyetértésben is rejtve marad. A szellemünk nem alkalmazkodott az Ő túl fényes világához, és mintha az éjjeli sötétségbe nézne... A hit éjjeli sötétség, mert nemcsak az érzékszervi tevékenység kapcsolódik ki, hanem a természetes racionális megismerés is. Ám amikor a lélek megtalálja Istent, a lélekbe a nagy nap kezdete is bekúszik az örökkévalóságba.

Valósítva a valóságom, a nap végéhez közeledünk. Vacsorázunk az újoncok híres vidra szalonnájával, amit hamarosan a hagymával együtt megemésztek, így nem tudok részt venni az imádságon. Amikor végleg elhagyom a templomot, megállok beszélgetni egy helyi testvérrel. Lassanként sötétedik, a szokásos gyorsasággal átfutott körülöttünk egy egér, és beugrott a csatornába. Két nagy béka bukkant elő, és leültek a lábunkhoz. Nem tudunk megállapodni a testvérrel, hogy vartommá vagy ugróegér? Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a vidra környezete minden teremtésnek kedvez. Az ambitusok felett állítólag denevérek is élnek, néha a templomba is ellátogatnak...

Az éjszaka sokkal nyugodtabb volt, mint az előző, egy szabad szobában aludtam, ahol szabadon mozoghatok anélkül, hogy megzavarnám a barátomat. Így öt óra körül indulok el a szombati nap felé, anélkül, hogy tudnám, hogy a szemináriumomat átéltem a D napján. Reggel együtt próbálkoztunk megfejteni a Karmeli hegyre való felmászást, Janus de la Cruz grafikus versét. Valóban egyedülálló aha-élményt nyújtott, ami meghatározó hatással volt az életem történelmére.

Tizenhat éves koromban, keresztényként vettem egy plakátot a Karmeli hegyre való felmászásról. Ragasztottam a szobám ajtajára, és gyakran néztem rá az értelme mért nem lehet, hogy megértsem. A belső észlelőm folyamatosan csengett, hogy a hegy valahol kincset rejteget, de nem sikerült meghatározni a pontos helyét. A Karmel időben, ha nem térek ki a mentálisan nehezen megérthető keretek közül, hívott, ahol emberi rácsok között kellett volna felfedezni a fényt. A meredek kőcsúcs képe, amely körül mindenhol szél fúj, és csak a legkitartóbb lelki harcosok mászhatnak fel, nem illeszkedett ehhez; attól függetlenül, hogy én magam körüli összeserített erőmet elhasználva is körülbelül a harmadik semmit venném figyelembe, ahol az égéseltömöre ugornék... A plakátult végül egy idő után a szekrénybe raktam, és Jánosát a lelki pedantizmus egyik mesterének tartottam, aki egy különös abban az értelemben, hogy karmelita reformer lett. Évekig zárva volt előttem, amíg egy gyónás után a toborzó bejuttatta János leveleit és verseit. Akartam, nem akartam, rehabilitálnom kellett őt, de még mindig megmaradt számomra, mint a Kés élénk teste.

Ma János csúcsa a földre zuhant. A helyén előttem zöld és gyümölcsöző síkság nő, ahol a szeretet és a dicséret, a vidám ugrándozás és a bőséges Isten gyümölcseiből készült piknik számára megfelelő. Juhúúú! Ha a szocializálás nem akadályozna, felugranék a felismerés örömére. Mindazonáltal visszafogott vagyok. Felhívnak minket, hogy saját interpretációnkat adjuk a vázlatnak. Még ezen ösztönzés nélkül is azonnal a férfi és nő kapcsolódását látom, ami elsőre kissé zavarba ejtett. Aztán világossá válik: Feleség és anya vagyok. Élek a testemben, és az életem fontos részének a szeretetem megvalósítását a testemen keresztül valósíthatom meg – megnyitom magam a férfi előtt, akinek ugyanebben a pillanatban megnyitom és átadom a lelkemet, újra és újra. Ezen az úton egy új Isten alkotásának lehetőségeit is lehetővé teszem a világban, majd táplálom a testem által. Ezek számomra a legbelsőbb kapcsolat pillanatai Istennel – a legszellemesebbek és a legfizikálisabbak egyidejűleg. Rövid – mint ilyenek a földön Istenre való vonatkozás pillanatai. Kapcsolatiak – mint a Karmel hegyére való felmászás nehézsége, ahol az emberi küzdelem az emelkedés felé és a csúszdák után gyorsan felállni Isten kegyelmeivel összeadódik és már az utazás során képes kóstolni a hegy édességét.

LÁNYKÉRÉS

Ültesd a kedves kis lovat
a bal oldalon álló fehér ménre
kinek a szívhez közeli higgadtan alszik
Tedd rá bőr zablát
elindulunk együtt a szűz mezőkön
a Szeretet Hegységének csúcsaira

Már vágtat, érzed?

A sarkokban pezsgés kezdődik
a vágy árad a izmok hullámain
a lélek elolvad a test hullámaiban

Felfelé visz minket a gyönyörbe
ahol minden velünk van
minden kosher

A tökéletesség hegye feloldotta bennem a kreatív lelkesedés gátjait, és felülmúlta a nap további eseményeit. Terézia krónikás cseppjei csak végigcsúsztak rajtam, nem merültem el a mélységeiben. A virrasztás során hálásan töltöttem. A Lélek képekben emlékeztetett a sokszínű utakra, amelyeken eddig vezetett, különösen a Karmel lejtőin szándékkal töltve tartózkodott. A virrasztás utáni este a jázminbokor sarkában énekeltem és táncoltam az Úrnak, aki olyan bőkezűen önti ki a Lelket, és amikor csend támadt körülöttem és bennem, beléptem a templomba Mária mellett. A program során eddig mindig csak gyorsan átlátogattam hozzá, végre jobban el kellett volna időznöm ott. Mária oltárképén keresztül a Jézussal való kapcsolata láthatóvá válik: mennyire közel érintkeznek az arcukkal, óvatosan összebújnak. Nem muszáj nézniük egymást, tudják, hogy valami fontosat összefonnak. Kellemes mosolyaik, annyira hasonlóak, üdvözlik az eljövetelünket egy nyílt biztatással, hogy lépjünk előre a szeretetükben... Úgy érzem, merész dolog azt kívánni, hogy Lélek onnan is velem legyen, mint itt is Krisztussal?

A viszonylag csendes éjszaka, és az utolsó reggeli után a szeminárium résztvevőivel kölcsönösen megajándékozzuk egymást. Ahogy bárki szeretne és tud, bemutatja a felfedezéseit, a karmelisztikus üvegcserepeit. A hozzájárulások sokszínűsége eszembe juttatta az előadó szavait, hogy a Karmel kertje határozottan nem monokultúra. Az igazságot mondja. A kertész – a Teremtő támogatja a fajták sokszínűségét, gondosan a minden növényt elősegíti, és nincs számára a "kerítésem belül" fogalma.

Mit mondanék a végén? Talán viszlát legközelebb.

A szeminárium résztvevői – testvérek Krisztusban, értékelem minden pillanatot, amikor a szívünk érintkezett,