A délutáni csend tele van teljesen szokatlan színek árnyalataival. Nézem fra Angelico képét, és úgy érzem magam, mintha az advent végén lennék, ami ma van. Angelico tudta, hogyan kell megfesteni. Karcsú, mérhetetlenül nemes, és nem áll fel, hogy találkozzon az angyallal. Édesanyám, tegyél engem olyan valóságossá, mint ez a kép. A lélek legmélyéig valóságos, valóságos. Ne legyen egyetlen gondolatom sem, amely ne tudna knevelni előtted ezen a képen... Az advent vége van, és a délután friss várakozással telik. ... Ő itt van, és megtöltötte a szobát valamivel, ami egyedül az övé, túl tiszta ahhoz, hogy értékelni tudjam. Ő itt van várakozásának tónusával.
(Thomas Merton /1915–1968/, naplóbejegyzés 1949. december 23.)
