A spanyol polgárháború során a zaklatás egy másik tipikus módja a tömeges kivégzések voltak. Barbastro városában 42 diák és hat vezető meggyilkolásával teljesen kiirtották a hittudományi szemináriumot. Az 1936. augusztus 13-i napra, amikor már 29 szemináriumi diákot megöltek, fennmaradt egy levél a megmaradt diákoktól, akik a kivégzésüket várták:
„A napot az egymásnak való bátorítással töltjük a vértanúságra, imádkozunk ellenségeinkért és kedves intézményünkért. Amint elérkezik az idő, amikor a következő áldozatot kijelölik, mindannyian szent nyugalmat érzünk magunkban, és vágyakozva várjuk, hogy meghalljuk a nevünket, hogy kilépjünk és sorba álljunk a kiválasztottakkal; ezt a pillanatot nagylelkű türelmetlenséggel várjuk. Amikor ez a pillanat néhányakhoz elérkezett, láttuk, ahogy megcsókolták a köteleket, amelyekkel megkötözték őket; mások a fegyveres tömegnek címezték a megbocsátás szavait. Amikor felszálltak a teherautóra, hogy elinduljanak a temetőbe, hallottuk, ahogy kiáltották: „Éljen Krisztus Király!” És a tömeg dühösen válaszolt: „Hogy haljanak meg! Hogy haljanak meg!” De semmi sem ijesztette meg őket…”
José Diaz, a spanyol szekció 3. internacionáléjának főtitkára 1937 márciusában azt állította: „Azokban a tartományokban, ahol a hatalom a kezünkben van, az egyház már nem létezik. Spanyolország messze túlszárnyalta a szovjetek munkáját, mert itt az egyház jelenleg kiirtott.”
(Andrea Riccardi, A vértanúk évszázada)
