Amikor elfogadjuk, hogy minden, amit Isten akar, jó, ne tegyük ezt tompa belenyugvással. Krisztus volt és van egyikünk, a bűnt kivéve. Nem volt és nem is hideg és érzéketlen. Krisztus nem volt stoikus, emberi volt. Azt akarta, hogy a mi szegény boldogságunk az ő boldogsága is legyen. Szépségnek tartotta, hogy édesanyja és barátai szeretik őt. Akarta megtapasztalni az emberi gondokat, az élet próbáit, a reményeket és a csalódásokat. Szenvedett és nem szégyellte, hogy szenved, nem szégyellte megmutatni a szenvedését. Sírt és nem rejtette el, hogy sír. Szorongott a szenvedéstől és a haláltól. Minden barátja láthatta, hogy szenved és fél. Nem a mi szegény szenvedő testünk, hanem a lélek mélysége az, ami elfogadja Isten akaratát. A legmélyebb belsőnkben, a legtitkosabb „én”-ünkben, ahol a hitünk lakik, ahol a szeretetünk Krisztushoz kötelékezik, ott fogadjuk el Isten akaratát.
(P. Albert Peyriguere /1883–1959/, levelezés, 1954. január 16-i levél)
