Figyelem, hogy az első meleg tavaszi napok valami törést hoznak bennem; te is érezheted ezt magadon. Amikor a természet ismét életre kel, de a saját életünk és a történelmi kötelékek, amelyekben élünk, továbbra is mozdulatlanul állnak a megoldatlan feszültségben, ezt az ellentmondást különösen erősen érzékeljük; vagy valójában talán ez nem más, mint vágy, és akkor pedig egészen jó, hogy megint egyszer erősen érezzük; ami engem illet, határozottan azt kell mondanom, hogy sok-sok éven át nem éltem ugyan célok, feladatok és remények nélkül, amelyek teljesen magukkal ragadtak, de mégis személyes vágy nélkül; és talán éppen ez az, ami miatt az ember korán megöregszik. Mindez túl „dologi” lett; manapság szinte mindenkinek vannak céljai és feladatai, minden elképesztően tárgyiasul, de ki az, aki ma még merészel erős személyes érzést, valódi vágyat táplálni; ki fog fáradni és pazarolni az erejét, hogy magában megőrizze a vágyat, nemesítse azt, és gyümölcsöt hozzon? (…) De mi örülni akarunk annak, ami még képes erősebben magával ragadni minket, és a vele járó fájdalmakat gazdagságnak tekinteni. A magas feszültség erős szikrákat ad (vagy ez fizikailag nem helyes? Ha így van, fordítsd le a megfelelő nyelvre!).
(Dietrich Bonhoeffer /1906–1945/, levél a náci börtönből, barátjának, 1944. április 11.;
idézve Dietrich Bonhoeffer, Ellenállás és átadás, Levél a börtönből. Kalich 2023)
