Amikor ebben az életem késői órájában visszatekintek az eltelt évtizedekre, elsősorban azt látom, mennyi okom van a hálára. Először is hálát adok magának Istennek, minden jó adomány adományozójának, aki életet adott nekem, és aki végigkísért a zűrzavaros pillanatokon; mindig felemelt engem, amikor elkezdtem lehanyatlani, és mindig újra megadta nekem arca világosságát. Visszatekintve látom és értem, hogy a sötét és fárasztó szakaszok ezen az úton szintén a megváltásomat szolgálták, és hogy éppen ezeken a szakaszokon vezetett engem jól.
Hálásan köszönöm szüleimnek, akik nehéz időkben adtak életet nekem, és akik nagy áldozatok árán szeretetükkel csodálatos otthont teremtettek, amely mint tiszta fény, ma is beragyogja minden napomat. Apám erős hite megtanította nekünk, gyerekeknek a hitet, és mindig szilárdan állt a tudományos munkám középpontjában; édesanyám mély odaadása és nagy jósága olyan örökség, amelyért soha nem tudom eléggé megköszönni. A nővérem évtizedeken át önzetlenül és szeretetteljes gondoskodással segített nekem; a bátyám rossz érzéseivel, határozott döntéseivel és nyugodt szívével mindig megmutatta az utat; e folyamatos előrelépés és kíséret nélkül nem találtam volna meg az igazi utat.
Szívből köszönöm Istennek a sok barátot, férfiakat és nőket, akiket mindig mellém állított; a munkatársakat minden életem szakaszában; a tanárokat és diákokat, akiket adott. Hálásan bízom őket mind az Ő jóságára. És szeretném megköszönni az Úrnak a gyönyörű hazámat a bajor prealpokban, ahol mindig a Teremtő csodáját láttam ragyogni. Köszönöm hazám népének, mert bennük újra és újra megtapasztaltam a hit szépségét. Imádkozom, hogy hazánk maradjon a hit földje, és kérlek benneteket, kedves honfitársaim: ne hagyjátok magatokat eltéríteni a hittől. Végül köszönöm Istennek az összes szépséget, amit megélhettem életem minden szakaszában, de legfőképpen Róma és Olaszország iránt, amely a második hazám lett.
Mindenkinek, akinek valamilyen módon ártottam, szívből kérem a megbocsátást.
Amit korábban mondtam honfitársaimnak, most mindenkinek mondom, akik a szolgálatomra vannak bízva az egyházban: Álljatok meg a hitben! Ne engedjétek, hogy megtévesszenek! Gyakran úgy tűnik, mintha a tudomány – a természettudományok egy oldalon és a történelmi kutatás (különösen a Szentírás hermeneutikája) másik oldalon – megdönthetetlen eredményeket tudna felmutatni, amelyek ellentmondanak a katolikus hitnek. Régóta tanúja vagyok a természettudományok átalakulásának, és láthattam, hogyan tűntek el az ellentmondásos hitekkel szembeni látszólagos bizonyosságok, amelyek nem tudományos elméletek voltak, hanem filozófiai értelmezések, amelyek a tudományhoz csak látszólag kapcsolódtak; ugyanúgy, ahogy a másik oldalon a hit is a természettudományokkal folytatott párbeszédben tanulta meg jobban megérteni igényei terjedelmének határait, és így a specifikusságát is. Hatvan éve figyelem a teológia, különösen a bibliai tudományok útját, és a különböző generációk váltakozásával láttam, hogy azok a tézisek, amelyeknek szilárdnak tűntek, összedőltek és puszta hipotézisekké váltak: liberális generáció (Harnack, Jülicher stb.), existencialista generáció (Bultmann stb.), marxista generáció. Láttam és látom, hogy a hipotézisek hálójából előbukkan és újra előbukkan a hit ésszerűsége. Jézus Krisztus valóban az út, az igazság és az élet – és az egyház, minden hiányosságával együtt, valóban az ő teste.
Végül alázatosan kérem: imákozzatok értem, hogy a Úr a bűneim és hiányosságaim ellenére befogadjon az örök hajlékokba. Mindenkiért, aki rám van bízva, napról napra szívből imádkozom.
Benedictus PP XVI.
(posztumusz publikált szöveg, amely már 2006-ban készült)
