„Ahogyan minden igazi Jézus-tanítvány esetében, a pápa is sok szenvedést élt át, de úgy tűnik, hogy ez a tanítvány mind közül a legjobban megtanulta a szenvedés nyelvét, amely üdvösséget hoz.“
Ezek a szavak Josef Ratzinger bíborostól származnak, akiket a Szent Tamás Pápai Egyetemen mondott egy ünnepség alkalmával, melyet Karol Wojtyla doktori címének ötvenedik évfordulója tiszteletére rendeztek. Az esemény 1998. november 5-én zajlott, és a Katolikus Nevelés Kongregációja szervezte a római pápai egyetemek és akadémiák közreműködésével.
Ratzinger bíboros előadása a „Sapienciális teológia (latinul sapientia – bölcsesség): II. János Pál figyelme a harmadik évezredre“ címet viselte. Beszédében a bíboros kijelentette: „Úgy gondolom, hogy a jelenlegi pápa teológiai reflexiójának sapienciális dimenzióját két nő segíthet megérteni, mindketten a karmelita rendhez tartoznak.“ A bíboros szóviccet is alkalmazott: „Az egyik szent, akit ő ’tanítónőnek’ nyilvánított, a másik pedig tanítónő, akit ő szentté nyilvánított.“ („Sono una Santa dichiarata da lui ‚Dottore‘, e una Dottoressa, dichiarata da lui ‚Santa‘.“) Az első, virágzó Terezia a Kis Jézusról és a Szent Arcáról, olyan lány, aki ifjú szíve egyszerűségével a szentséget ragyogta be, és éppen II. János Pálnak köszönhetően kiderült, hogy olyan bölcs, hogy a katolikus egyház tanítónőjévé nyilvánítható. A második, szent Benedikta Tereziáról, egy fiatal nő, aki a tudomány és a filozófia iránti elkötelezettségében a kereszt tudása által a tudatosan vállalt mártíromságig jutott el, és megtanulta azt a rejtélyes bölcsességet, amely a megélt szentségből születik. Az egyik a missziók védőszentje, a megváltás egyetemes nyitottságának jele, a másik zsidó, aki katolikus hitre tért, az apák és fiúk közötti megbékélés jele. (Lásd Mal 3,24.) Mindkettő életében megtaláljuk a szentséget, amely bölcsességgé válik, és a bölcsességet, amely szentséggé válik, egyetlen, az emberek iránti szeretet és üdvösség szándékában. Mindketten bölcsek, vagyis ismerik azt a bölcsességet, amely csak azoknak nyilvánvaló, akik a kereszten találták meg létezésük összekötő elemét.“
A két modern misztikus gondolkodásával foglalkozva a bíboros világossá tette: „Ebben a szívbéli és keresztbéli bölcsesség nemes szövetében most elérhetjük a lángolás valódi forrását, amely inspirálja ezt a pápát. II. János Pál olyan ember, aki a saját testén át megtapasztalt szenvedés révén újra megértette azt a megfeszített bölcsességet, amelyet fiatal korában Szent János de la Cruz műveiből tanult. Már lehetetlen úgy gondolni erre a pápára, hogy ne jelenjen meg előttünk az arca, amelybe már elhomályosíthatatlanul beleíródtak a fájdalom vonásai, a fájdalom, amelyet cipeltek és feláldoztak az egyház harmadik évezredbe való bevezetése kapcsán.“ Ratzinger bíboros elárulta, hogy egyszer a pápa elárulta: „‘Szükség volt arra, hogy (az egyház a harmadik évezredbe) szenvedés által kerüljön bevezetésre…‘ Ez az a bölcsesség, amelyre szükség volt egy olyan időszakban, mely a fájdalmat mindenütt szégyenként elrejtette...“
Ezután a hiten kívüli megtapasztalás érdekében a Kongregáció prefektusa egy orosz írót idézett, és azt mondta: „‘Az Istennek a világba való leereszkedésének gondolata, aki önként szenved és részesül az emberi és kozmai szenvedésből, az emberi szenvedés, aki szenved, az az egyetlen lehetséges teodicea, (vagyis az Isten létezésének és tulajdonságainak ésszerű megértésével végzett védelem) az egyetlen meggyőző Isten-igazolás‘. Talán éppen erre a fájdalomra volt szükség ahhoz, hogy az emberi szív újra bölccsé váljon, hogy elnyerje azt a bölcsességet, amely a fájdalmas és egyben örömteli titkosból fakad, a történelemben mindig jelen lévő, ám az emberi szívek számára egyre kevésbé ismert titok: Jézus húsvéti titka.“
(CITOC 1999/1, olaszról fordította P. Vojtěch a Szent Hedvig OCD.)
