A záró meditáció a szinodalitásról szóló szinódus résztvevőinek Timóteus Radcliffe OP által 2023. október 3-án bemutatott háromnapos lelkigyakorlat, címe: A Hitel Szelleme.
A tanítványok látják az Úr dicsőségét, látják Mózes és Illés tanúskodását. Most már mernek lejönni a hegyről, és elmenni Jeruzsálembe. A mai evangéliumban (Lk 9,51–56) úton vannak. Találkoznak a samaritánusokkal, akik ellenállnak nekik, mert Jeruzsálembe tartanak.
A tanítványok azonnali reakciója a mennyből tüzet hívni, és megölni a samaritánusokat. Nem meglepő, hiszen nem sokkal korábban a hegyen látták Illést, aki hasonlóképpen cselekedett Baál prófétáival. Az Úr azonban megdorgálja őket. Még mindig nem értették meg azt az utat, amelyre vezeti őket.
A következő három hét során mi is kísértésbe eshetünk, hogy tüzet hívjunk a mennyből azok ellen, akikkel nem értünk egyet. Társadalmunk tele van ilyen pusztító haraggal. Az Úr azonban arra buzdít minket, hogy zárjuk ki a destruktív késztetéseket találkozásainkból.
Ez a mindent átható düh a félelemből fakad. De nekünk nem kell félnünk. Az Úr megígérte nekünk a Lelkét, aki bevezet minket a teljes igazságba. Az utolsó éjszakán, mielőtt szenvedett volna, Jézus azt mondta: „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem bírnátok elviselni. De amikor eljön ő, az Igazság Lelke, bevezet titeket a teljes igazságba. Nem saját magából fog beszélni, hanem mindazt mondja, amit hall, és meg fogja hirdetni nektek, mi fog bekövetkezni” (Jn 16,12–13).
Akármi is merül fel az úton, legyünk biztosak benne: az Igazság Lelke vezet minket a teljes igazság felé. Nem lesz könnyű. Jézus figyelmezteti a tanítványokat: „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem bírnátok elviselni.” Péter Cézárea Filippi városában nem akarta hallani, hogy Jézusnak szenvednie és meghalnia kell. Az utolsó vacsorán nem bírta elviselni az igazságot, hogy saját maga meg fogja tagadni Jézust. Az igazságba való belépés azt jelenti, hogy kellemetlen, nehezen emészthető dolgokat hallunk.
Mik azok az igazságok, amelyekkel ma csak nehezen nézünk szembe? Minket mélyen megsebez az egyházban elkövetett szexuális visszaélések, korrupció és romlottság mértéke. Olyan, mint egy rémálom, amelyből szeretnénk felébredni. De amikor bátorságot merítünk ahhoz, hogy szembenézzünk ezzel a megalázó igazsággal, az igazság felszabadít minket. Jézus megígéri, hogy „bár elszomorítanak titeket, a szomorúságotok örömmé fog fordulni” (Jn 16,20), ahogyan a nő fájdalmak között szül. Ezek a szinodális napok néha fájdalmasak lesznek, de ha hagyjuk, hogy a Lélek vezessen minket, ezek a fájdalmakkal járó szülések az újjászülető egyház fájdalmai lesznek.
Ez a mi tanúságtételünk egy olyan társadalom felé, amely szintén menekül az igazság elől. T. S. Eliot angol költő /1888–1965/ úgy vélekedett, hogy „az emberi törzs nem bír el túl sok igazságot a tényekkel kapcsolatban” (1). Ökológiai katasztrófába rohanunk, de politikai vezetőink úgy tesznek, mintha semmi sem történne. A mi világunkat szegénység és erőszak sújtja, de a gazdag országok nem akarják látni milliónyi testvérünket és nővérünket, akik szenvednek és otthont keresnek.
A nyugati társadalom fél az igazságtól, hogy ми sebezhető, halandó lények vagyunk, húsból és csontból álló férfiak és nők. Elkerüljük a testi valóságunkkal kapcsolatos igazságot, azt játsszuk el, hogy a saját identitásunkat kedvünk szerint határozhatjuk meg, mintha csupán szellem lennénk, és ne test is. A lemondás kultúrája azt jelenti, hogy azokat az embereket, akikkel nem értünk egyet, el kell hallgattatni, törölni, ahogyan a tanítványok is tüzet akartak hívni a samaritánusokra, akik nem fogadták el Jézust. Mik azok a fájdalmas igazságok, amelyekkel testvéreink és nővéreink minden kontinensen félnek szembesülni? A válasz nem tőlem függ...
Amikor elhatározzuk, hogy igazak leszünk azzal kapcsolatban, hogy kik vagyunk - halandó, sebezhető, hibázó lények, testvérek és nővérek egy olyan egyházban, amely mindig hősies és romlott volt egyúttal, csak akkor tudunk a világ felé autoritással beszélni, amely éhezik az igazság után, bár fél attól, hogy az elérhetetlen. Ehhez bátorság szükséges, amelyet Aquinói Tamás a fortitudo mentis kifejezéssel fogalmazott meg - az elme ereje, hogy a dolgokat olyannak lássuk, amilyenek, a valóságos világban élni. Maya Angelou /1928–2014/ afroamerikai költőnő ezt így fogalmazta meg: „A bátorság a legfontosabb erény, mert nélküle nem lehet következetesen gyakorolni egy másik erényt sem.” (2)
Amikor Szent Oscar Romero /1917–1980/ hazatért Salvadorba, az bevándorlási tisztviselő kijelentette: „Itt jön az igazság.” Romero igazat mondott a halálról. Egyszer egy padon beszélgetett egy barátjával, és megkérdezte tőle, fél-e a haláltól. A barátja nemet mondott. „De én igen,” mondta Romero, „én félek a haláltól.” Pontosan ez az igazmondás tette a vértanúságát olyan széppé. Amikor ránézett barátja, a jezsuita Rutilio /bl. Rutilio Grande, 1928–1977/ megrongált testére, tudta, mi vár rá. Romero meggyilkolt testét izzadtan találták meg. Valószínűleg látta azt az embert, aki meg akarta ölni őt, félt, de nem futott el.
Szenvedése előtt, az éjszaka, Jézus figyelmeztette a tanítványokat, hogy ha benne maradnak, az igazi szőlőtőn, ágakként meg lesznek metszve, hogy több gyümölcsöt hozzanak. A szinódus során ezt a metszést tapasztalhatjuk! Ezért, hogy több gyümölcsöt hozzunk. Talán jelentheti a metszést és a tisztulást az illúzióktól és előítéletektől, amiket egymásról gondoltunk, a félelmektől és szűklátókörű ideológiáktól, a büszkeségtől...
Nem akartam erről a dologról személyesen beszélni, de egyik fiatal társunk meggyőzött. Szóval: néhány évvel ezelőtt egy nagy, tizenhét órás műtéten estem át. Állkapocsrák. Öt hetet töltöttem a kórházban, képtelen voltam enni vagy inni, gyakran zavarodottan, hogy hol is vagyok, ki vagyok… Megfosztottak az emberi méltóságomtól, és a legalapvetőbb szükségleteimben teljesen mások segítségére voltam utalva. Ez egy nehéz metszés volt. De ugyanakkor áldás is. A tehetetlenség idején nem tudtam követelni a legkisebb fontosságot, nem érhettem el semmilyen eredményt. Olyan voltam, mint bármely más beteg a mi osztályunkon, beteg, az ágyhoz kötve, semmit sem tudva adni. Még imádkozni sem tudtam. Akkor aztán valamennyire újra kinyílt a szemem az önzetlen, érdem nélküli Úr szeretetére. Nem tudtam semmit tenni, amivel kiérdemeltem volna. És csodálatos volt, hogy még csak nem is kellett.
A Lélek mindenki között jelen van, és együtt vezet minket a teljes igazság felé. Kísérőmet Butler püspök /Christopher Butler OSB, 1902–1986/, a 2. vatikáni zsinat egyedüli résztvevője, aki tökéletes ciceroi latinul beszélt, szerette: „Ne féljünk attól, hogy az igazság veszélyeztetné az igazságot!” (3) Ha amit a másik mond, valóban igaz, akkor az nem jelenthet veszélyt az igazságra, amit magam értékelek. Csak meg kell nyitnom a szívemet és az elmém a isteni igazság tágassága felé. És ha úgy gondolom, hogy amit a másik mond, az nem igaz, akkor ezt minden alázattal kell mondanom. A németeknek van egy bájos szava, a „Zwischenraum”. Amennyire értem, ez azt jelenti, hogy az igazság teljessége ott van köztünk, amikor beszélgetünk. Isten titka mindig is a betöltetlen térben tárul fel – a ládán a kerubok szárnyai közötti üres síkon kezdődve, és a üres sírban végződve.
A látszólag összeegyeztethetetlen igazságok összecsapása fájdalmas és éles lehet. Csak gondoljunk Pál szavaira, amikor Antiochiában Péter konfliktusáról ír, hogyan is fogalmazta meg a Galatákhoz írt levélben: „De amikor Péter Antiochiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mert megérdemelte a megrovást” (Gal 2,11). De barátsági jelként kezet fogtak, és a Szent Szék mindkettőjükre úgy tekint, mint az egyház oszlopaira. A halálban egyesültek, mint vértanúk.
Keresnünk kell azokat a módokat, hogy kifejezzük az igazságot, anélkül hogy a másikat elnyomnánk. Figyeljük Péter találkozásait Jézussal a tó partján, ahogyan az a János evangéliumának 21. fejezetében van megörökítve. Jézus halála előtt Péter dicsekedett, hogy jobban szereti az Urat bárkinél. Nem sokkal később háromszori tagadás következik, Péter életében a szégyen és megalázás csúcspontja. A tó partján Jézus ezt nem vágja a fejéhez. Finoman kérdezi, talán mosollyal háromszor: „Szeretsz engem jobban, mint ezek itt?” Végtelen gyengédséggel segíti Pétert, hogy kijavítsa a háromszori árulását. Az összes szeretetgyengédséggel bátorítja, hogy szembenézzen az igazsággal. Tudunk mi is így viselkedni egymással, olyan lágy igazsággal?
Az amerikai költő, Emily Dickinson /1830-1886/ jó tanácsot ad: „Mondd el az összes igazságot, de mond el ferde módon - a siker a kerületen múlik.” Szabad fordításban: „mondd el az egész igazságot, de mond el kerülő úton – a siker a kanyarban rejlik.” Elnézést, hogy idézek költészetet, sosem könnyű őket lefordítani. Az a lényeg, hogy néha az igazság sürgetőbbnek hangzik, ha közvetetten mondják el a másikra való tekintettel. Ha valakinek azt mondod, hogy patriarchális dinoszaurusz, valószínűleg nem segít rajta. Persze, néha fájhat, de Ferenc pápa arra buzdít minket: „Mondd el az igazságot, még ha kellemetlen is.” (4)
Ez mindannyiunktól bizonyos mértékű önuralom elvesztését fogja megkövetelni. Jézus Péternek azt mondja: „Bizony, bizony, mondom neked: Amíg fiatalabb voltál, magad övezted fel magadat, és járhattál, ahová akartál. De amikor megöregszel, kinyújtod a kezed, és más övez fel téged, és oda vezet, ahová nem akarsz menni. Ezt mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja dicsőíteni Istent” (Jn 21,18–19).
Ha a szinódust inkább a ima dinamikája mozgatja, mint a parlament dinamikája, az el fogja tőlünk kérni, hogy lemondjunk a hatalomról és az irányításról, hogy valamilyen módon meghaljunk, hagyjuk, hogy Isten Isten legyen. Apostoli buzdításában, az Evangelii Gaudiumban (2013. december) a Szentatya írja: „Nincs nagyobb szabadság, mint engedni, hogy a Lélek vezessen, lemondani minden kísérletről, hogy mindent az utolsó részletig megtervezzünk és irányítsunk, és helyette megengedni, hogy Ő világosítson meg, vezessen és irányítson, ahová csak Ő kívánja” (280. pont). A kontrollról való lemondás semmiképpen sem jelenti, hogy semmit sem csinálunk! Mivel az Egyház annyira átszőtt a hatalom struktúráival, néha nagyon erős beavatkozásra van szükség ahhoz, hogy a Szent Lélek vezetni tudjon minket oda, ahová mi magunk sosem gondoltunk volna.
Mélyen belénk ivódott ösztönünk, hogy mindent kontrolláljunk, ezért sok szinódus fél. Pünkösdkor a Szent Lélek hatalmasan alászállt a tanítványokra. Elküldték őket a föld végére – ők azonban Jeruzsálemben akartak maradni, és nem akartak elmozdulni. Csak a üldözés kényszerítette őket, hogy fokozatosan elhagyják a fészket, és elinduljanak Jeruzsálemből. Ezt nevezem makacs szeretetnek! Az irodámban, a Szent Szabinán Rómában, minden évben fészket építenek a fecskék. Aztán eljön a nap, amikor a szülők kinyomják a kicsinyeiket a fészekből, és a madaraknak nem marad más választásuk, mint repülni, vagy meghalni. Hányszor figyeltem őket az íróasztalom mögött, ahogyan próbálnak a levegőben maradni. Hasonlóképpen néha a Szent Lélek is kinyom minket a fészkünkből, és kényszerít minket a repülésre. Rémülten csapkodjuk a szárnyainkat, de repülni fogunk.
A Getsemáne kertjében Jézus átengedi az életének irányítását az Atyának, a kezeibe helyezi. Nem úgy, ahogyan én akarom! Amikor fiatal szerzetes voltam, a közösségünkben élt egy francia dominikánus, munkáspap. Indiába készült, hogy a legszegényebbek között szolgáljon, ezért Oxfordban bengáli nyelvet tanult. Megkérdeztem tőle, mit tervez: „Milyen terveid vannak?” Azt válaszolta: „Honnan tudhatom, amíg rám nem mondják a szegények?”
Kezdő provinciaiként meglátogattam egy gyengélkedő dominikánus nővérklastromot. Csak négy idős nővér maradt. Egykori provinciaim, Péter kísért engem. Amikor felvázoltuk a nővéreknek, hogy a kolostor jövője nagyon bizonytalan, az egyikük azt mondta nekem: „De Timóteus, a mi drága Urunk nem hagyná, hogy a kolostor meghaljon, nem igaz?” Péter azonnal válaszolt: „Nővér, Ő hagyta, hogy a Fiát meghaljon…” Megengedhetjük a dolgoknak, hogy meghaljanak. Nem kétségbeeséssel, hanem azzal a reménnyel, hogy teremtsünk helyet valami újnak.
Szent Dominik arra törekedett, hogy a rend vezetését átadja testvéreinek - hiszen mindannyian megkapták a Szent Lelket. Engedni a Szent Lélek vezetésének annyit jelent, hogy felszabadulunk a kormányzás és irányítás kultúrájából. A társadalomban vezetőnek lenni elsősorban azt jelenti, hogy hatalmon maradjunk. XXIII. János tréfásan azt mondta, hogy minden este azt mondja az Úrnak: „A pápa most megy aludni. Tehát Te, Isten, pár órát kell, hogy vigyázz a Te Egyházadra.” Ő jól értette, hogy néha a vezetői szerep azt is jelentheti, hogy lemondunk a kontrollról.
Az Instrumentum laboris arra kér minket, hogy “prioritást adjunk a fiataloknak” (például B.2.1.). Minden évben emlékeztetjük magunkat arra, hogy Isten hozzánk kisgyermekként, újszülöttként jött. A fiatalokra való bizalom a keresztény vezetés lényegéhez tartozik. A fiatalok nem azért vannak itt, hogy egyszer csak a helyünket elfoglalják, hanem azért, hogy olyan dolgokba kezdjenek, amelyeket mi idősebbek nem tudunk elképzelni. Amikor Szent Dominik fiatal novíciusait küldte prédikálni, néhány szerzetes figyelmeztette, hogy elveszíti őket. Dominikusz azt válaszolta: „Biztosan tudom, hogy a fiatal testvéreim elindulnak a világba, és visszatérnek, küldeni fogják őket és ismét jönnek; de a ti fiataljaitok a zár alatt maradnak, és mindig menekülni fognak.” (5)
A Lélek igazságba való vezetése nemcsak racionális érvelés kérdése, ahogy már említettem. Nem csak agyak vagyunk. Az, akik vagyunk, a sebezhető emberi lényességünk, tárulkozik ki egymás előtt. Aquinói Szent Tamás kedvelte Arisztotelész mondatát, hogy „anima est quodammodo omnia”, vagyis a lélek bizonyos értelemben minden. Ezt mélyebben felfogjuk, amikor megnyitjuk magunkat a másmilyennek. Amikor hagyjuk, hogy a találkozás a másikkal megérintsen és átalakítson. Az igazság teljessége, amelybe a Szent Lélek vezet minket, nem távoli, elfogulatlan tudás. Több, mint puszta tézisek tudása. Az igazság teljessége nem választható el a transzformáló szeretettől (IL A.1.27). A domonkosok a tudáson keresztül a szeretethez vezetnek. A ferencesek a szereteten keresztül a tudásra. Mindkettő helyes.
A szeretet titkainak bemutatásához vezetnek minket, amely mentes minden versengéstől. Az Atya mindent, amit birtokol, átadott Fiának és a Léleknek. Beleértve az egyenlőséget. Az isteni élet megosztása azt jelenti, hogy megszabadulunk minden rivalizálástól és versengéstől. Ezzel a isteni szeretettel, amely mentes minden versengéstől, egymást kell szeretnünk a szinódus során. János azt írja: „Ha valaki azt mondja: ‚Szeretem Istent‘, de utálja a testvérét, hazug. Mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem tudja szeretni Istent, akit nem lát” (1 Jn 4,20).
Az igazság teljességéhez vezető út elválaszthatatlanul kapcsolódik a szeretetre való tanuláshoz. Valódi, mélyreható változás akkor következik be, amikor az Isten akaratának megértésére irányuló törekvés szervesen összefonódik – mint egy dupla spirál – a szeretet tanulásával azok iránt, akikkel nehéz kapcsolatban állunk. Ezt nehéz átadni azoknak, akik itt nincsenek velünk. Valóban mindenki ezért a drága útért jött, hogy szeressük egymást? A gyakorlati döntések nyilvánvalóan elkerülhetetlenek és szükségesek, de a személyes és közös átalakulásunkból kell fakadniuk, különben csak papíron maradnak.
Képzeljük el azt az örömet, amely abból származik, hogy megszabadulunk egymás versengésétől: tehát, hogy nagyobb hely adva a laikusoknak nem jelenti, hogy a püspökök hátrányba kerülnek; vagy hogy a nőknek elismert hatalom nem csökkenti a férfiakét; vagy hogy a testvéreink és nővéreink afrikaiak részére megadott elismerés nem csökkenti az Egyház tekintélyét Ázsiában vagy Nyugaton.
Ez mindannyiunktól jelentős alázatot követel, amelyben bizalommal várjuk Isten ajándékait. Simone Weil /1909–1943/, francia zsidó misztikus, így nyilvánította ki az igazsághoz vezető útját: „Hiszek Istenben, a Szentháromságban, a Megváltásban, az Eucharisztiában és az evangélium tanításában.” (6) Írta: „A legdrágább ajándékokat nem azáltal kapjuk, hogy keresjük őket, hanem hogy várunk rájuk… Ez tehát elsődlegesen figyelmes várakozást jelent. A lélek teljesen kiüríti magát a saját tartalmától, hogy megkapja saját emberi létét, amelyet olyannak lát, amilyen, igazságának teljes magasságában.” (7)
Ha hagyjuk, hogy a Lélek vezessen minket az igazságra, csodálatosan fog mennyei tündöklés között lenni. Néha fájdalmasan. Szembesülünk olyan igazságokkal, amelyeket inkább elkerülnénk. De ez egy kicsit mélyebben vezet minket az isteni szeretet titkába, és megismerjük azt az örömöt, amelyért az emberek irigyelni fognak minket, hogy itt voltunk, és vágyódnak arra, hogy részt vehessenek a következő szinodális találkozón.
[1] Burnt Norton, The Four Quarters
[2] Convocation, Conrwell, May 24th 2008
[3] Ne timeamus quod veritas veritati noceat'
[4] January 25th 2023
[5] ed. Simon Tugwell OP Early Dominicans: selected writings Ramsey N.J., 1982 p. 91
[6] S. PÉTREMENT, La vita di Simone Weil, Adelphi, Milano 2010, p. 646
[7] Waiting on God, trans. Emma Crauford, London 1959, p. 169
