Istenem, most többet, mint valaha, előtted vagyok. Mindig előtted állok. Eddig inkább magamban voltam, és láttam magam. Most valahogy lehetővé teszed, hogy elveszítsem magam, mintha elkezdenék megszűnni, mintha már nem lennék az, aki eddig voltam. Nem tudom már, hogyan legyek az, és még azt sem tudom, hogyan legyek más, olyan, amilyennek meg akarsz látni. (…) Segíts nekem megtalálni magam, és segíts nekem találkozni veled saját magamban. És amíg a saját lényem sötétségében kell elvesznem, tartsd a kezem, mint a gyermekedét, add, hogy megértselek téged és a te cselekedeteidet az alapján is, akiket az utamra adtál…
(Karol Wojtyła, levelezés, részlet Wanda Półtawska imájából, 1963. február 13.)
