A legméltóságosabb Ferencről, Millán Romeral atyáról, a Kármelhegyi Szűz Mária Rend főnökéről.
Hozzátok, kedves testvérek a Kármelhegyi Szűz Mária Rendben, fordulok, akik ezen a szeptemberi hónapban tartjátok a generális káptalánt. Szeretnék nektek ebben a kegyelem és megújulás idejében, amelyre hivatalosak vagytok, hogy megkülönböztessétek a híres karmeliták rendjének küldetését, bátorító és reményteljes szavakat kínálni.
A Kármel ősi charisma nyolc évszázada ajándék volt az egész egyház számára, és ma is sajátos hozzájárulásával folytatja Krisztus teste építését, és megmutatja Krisztus ragyogó és szent arcát. Közösségetek kontemplatív kezdetei abból a földből fakadnak, amelyben az örök isteni szeretet kinyilatkoztatott Jézus Krisztusban, abban a Szóban, amely testté lett. Amikor a mai karmeliták küldetéséről gondolkodtok, javaslom, hogy három elemre figyeljetek, amelyek vezethetnek benneteket hivatásotok teljes megvalósításához, amely a tökéletesség hegyére való felmászás. Ezek az engedelmesség Krisztushoz, a ima és az küldetés.
Engedelmesség
Az egyház küldetése, hogy Jézus Krisztust elvigye a világba. Ezért mint Anyánk és Tanítónk, arra buzdít mindannyiunkat, hogy közel kerüljünk hozzá.
A Kármelhegyi Szűz Mária ünnepének liturgiájában kontempláljuk Szűz Máriát, mint azt, aki „Jézus keresztjénél állt”. Ez is az a hely, ahol az egyház található: Krisztus közelében. És ez is minden egyes hűséges tagja a karmeliták rendjének. Szabályzatotok figyelmeztetéssel kezdődik, hogy a testvérek „engedelmeskedjenek Jézus Krisztusnak”, hogy követhessék Őt és szolgálhassanak Neki tiszta és osztatlan szívvel. Ez a Krisztushoz fűződő szoros kapcsolat a magányban, a testvéri közösségben és a küldetésben valósul meg. „Az alapvető választás, amely az életet konkrétan és radikálisan Krisztus követésére szenteli” (1), a létezéseteket olyan zarándoklattá teszi, amely benneteket – a szeretetben – átalakít. A második vatikáni zsinat emlékeztetett a kontempláció szerepére életútunk során: az egyház természeténél fogva „tehát egyszerre emberi és isteni, látható, és mégis láthatatlan értékekkel rendelkezik, buzgón cselekszik és elkötelezett a kontemplációra, jelen van a világban, és mégis csak átutazik rajta” (2). A Kármel hegyének régi remetei ezt a szent helyet emlékezetükben őrizték, és még ha el is kellett hagyniuk az otthonukat és távol kellett élniük tőle, akkor is szemeiket és szívüket Isten dicsőségére emelték. Amikor gondolkodtok közösségetek kezdetéről és történetetekről, és kontempláljátok a nagy sokaságot, akik az évszázadok során élték a karmelita charismát, újra felfedezitek saját jelenlegi küldetéseteket, hogy a remény prófétái legyetek. Éppen ezzel a reménnyel fogtok megújulni. Gyakran az, ami újnak tűnik, valójában valami nagyon régi, új fényben látható.
A karmelita küldetés szíve akkor ott volt, és most is ott van – a szabályzatotokban. Azért, hogy felkészüljön a jeruzsálemi patriarchális Albert 1214-es halálának nyolcszáz éves évfordulójára (aki írta nektek a szabályzatot), emlékezzetek, hogy ő megfogalmazta az „életút” fogalmát, egy teret, amely lehetővé teszi számotokra, hogy Krisztusra összpontosító spiritualitást éljetek. Szent Albert felvázolta a külső és belső elemeket, a fizikai ökológiát és a lelki fegyelmet, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a rend megfelelően válaszoljon a hivatására és hatékonyan betölthesse saját küldetését.
A világban, amely gyakran nem érti Krisztust és valójában visszautasítja Őt, arra vagytok bátorítva, hogy közel kerüljetek Krisztushoz és egyre inkább hozzá ragaszkodjatok. Ez folyamatosan arra hív benneteket, hogy kövessétek Krisztust és egyre inkább hasonlítsatok Hozzá. Ez létfontosságú a mi nagyon dezorientált világunkban, mert „amikor kialszik a hit lángja, minden más fény elveszíti fényét” (3). Krisztus jelen van a közösségetekben, a közös liturgiátokban és a nektek kiosztott szolgálatban: újítsátok meg az Ő iránti engedelmességeteket mindenben, amit átéltetek!
Ima
Ferenc pápa emlékeztetett titeket 2007-es generális káptalnatok előtt, hogy „a belső hit zarándoklata Istenhez imában kezdődik”, és Castel Gandolfóban 2010 augusztusában azt mondta nektek: „Ti vagytok azok, akik megtanítanak minket imádkozni.” Magatokat kontemplatív közösségként definiáljátok az emberek között (4). Valóban, ha biztos, hogy arra vagytok hívva, hogy a Kármel magasságaiban éljetek, éppen olyan biztos, hogy arra vagytok hívva, hogy tanúskodjatok az emberek között. Az ima a „királyi út”, amely megnyitja számunkra Isten titokzatos mélységeit, az Egységet a Háromságban, de egyben kötelező ösvény is, amely a Isten népe között kanyarog, miközben utazik a világon a megígért földre.
Az imába való belépés egyik legszebb útja Isten igéjén keresztül vezet. Lectio divina közvetlen beszélgetésbe visz a Úrral, és megnyitja a bölcsesség kincseit. A közeli barátság Annak Aki szeret minket képessé tesz arra, hogy Isten szemével lássunk, hogy a szívünkben beszélgessünk az Ő Szavával, őrizzük meg ennek a tapasztalatnak a szépségét, és osszuk meg ezt azokkal, akik az örökkévalóságra éheznek.
A visszatérés az evangéliumra összpontosító egyszerű élethez kihívás a egyház megújulására, mint a hit közössége, amely mindig új utakat talál az evangelizálásra a folyamatosan változó világban. A karmelita szentek nagy prédikátorok és az ima tanítói voltak. És ez ismét megköveteltetik a 21. századi Kármel rendszereitől. Történelmük során a Kármel nagyjai folyamatosan a kontemplatív gyökereikhez való visszatérésre hívtak, a mindig termékeny imagyökerekhez. Itt rejlik a tanúbizonyságotok szíve: élni, ápolni és továbbadni a rend „kontemplativitását”. Szeretném, hogy mindannyian megkérdezzétek magatoktól: hogyan néz ki a kontemplatív életem? Mennyi időt töltök imával és azokkal, akik megtanítanak minket a kontemplációra? Kontemplatívként definiáljátok magatokat az emberek között. Valóban igaz, hogy kontemplatívak vagytok? A Kármelita kontemplatív élet nélkül halott! Ma, talán sokkal inkább, mint valaha, nagyon könnyű elterelődni a világ gondjaitól és problémáitól, és hamis bálványokra katapultálni. A világunk sokféleképpen szétszórt: a kontemplatív ember azonban a egységre tér vissza, és hatalmas felhívás a visszatérésre az egységbe. Most, mint soha, itt az idő, hogy újra felfedezzük a belső szeretet útját imán keresztül, és a kontempláció tanúbizonyságán, a prédikáción és a küldetésen keresztül ajánljuk a mai embereknek nem haszontalan, sekélyes megoldásokat, hanem azt a bölcsességet, amely „naponta és éjjel a Pán Ura törvényén való elmélkedésből” (5) fakad, Isten igéjéből, amely mindig Krisztus dicsőséges keresztjéhez vezet. A kontemplációt komoly életformához kötődik, amely nem csupán másodlagos eleme az életeteknek és tanúbizonyságotoknak. Nagyon erős kísértés, hogy a lelki világságba essetek, titeket is érint. A világ szelleme az imád életének ellensége, ezt soha ne felejtsétek el! Arra bátorítalak benneteket, hogy éljetek szigorúbb és bűnbánóbb életet a legautentikusabb hagyományaitok szerint, egy olyan életet, amely minden világságotól távol van, távol a világi kritériumoktól.
Küldetés
Kedves karmelita testvérek, ugyanaz a küldetésetek van, mint Jézusnak. Minden tervezés és vitatás hiábavaló lenne, ha a káptalan elsősorban a valódi megújulás útját nem valósítaná meg. A karmelita család gyönyörű virágzást élt meg világszerte, a múltban Isten ajándéka a missziós törekvésből származik. Ma néha a küldetés (akik megfelelnek neki) nehéz kihívásokat hoz, mert az evangélium üzenetét nem mindig fogadják el, és néha még erőszakkal is elutasítják. Soha nem szabad elfelejtenünk, még ha zavaros és ismeretlen vizekbe is sodródunk, hogy az, aki erre a küldetésre hív minket, bátorságot és erőt ad, hogy megvalósítsuk azt. Ünnepeljetek tehát káptalánt olyan reménnyel, amely soha nem hal meg, nagylelkű önfeláldozással az imádságnak és az evangéliumi egyszerűségnek és szigorúságnak az újra elsajátítása érdekében.
Egy homiliában a Szent Péter téren ezt mondtam a zarándokoknak: „Minden keresztény és minden közösség misszionárius abban az értelemben, hogy magukkal viszik és élik az evangéliumot, és tanúskodnak Isten szeretetéről mindenkinek, különösen azoknak, akik nehézségeken mennek keresztül. Legyetek Isten szeretetének és gyengédségének misszionáriusai! Legyetek Isten irgalmasságának misszionáriusai, aki mindig megbocsát nekünk, mindig vár ránk, és annyira szeret minket!” (6) A Kármel múltbeli tanúbizonysága egy mély lelki hagyomány tanúbizonysága, amely egy nagy imaskola születésévé vált. És bátorságot adott férfiaknak és nőknek, akik különféle veszélyekkel vagy akár halállal néztek szembe. Emlékezzünk csak két nagy mártírra a mai időkből: Szent Teréziára Benedek a Kereszthez és Boldog Titus Brandsmura. De most megkérdezem tőletek: van ma – köztetek – élő az a kitartás, ennek a szentnek a bátorsága?
Kedves karmelita testvérek, a ti szeretetetek és reményetek tanúságtétele, amely élő kapcsolaton alapul Istennel, olyan „gyengéd szellőként” fújhat, amely megújítja és új erővel tölti meg küldetéseteket az egyházban a mai világban. Erre hívtak titeket. A professziótok ceremóniája a szátokba adja ezeket a szavakat: „Felszenteljem magam Istennek..., hogy a Szentlélek kegyelmével és a Kármelhegyi Szűz Mária segítségével elérjem a tökéletes szeretetre Isten és az egyház szolgálatában.”
Legyen a Kármelhegyi Szűz Mária, az Anyánk és a Kármel Királynője, kísérője a lépteiteknek, és termékennyé tegye mindennapi zarándoklásotokat Isten Hegye felé. Kérjem bőségesen a Szentlélek ajándékait a karmelita család minden tagjára, és különösen nektek, a káptalán tagjainak, és szívből megadom nektek különleges apostoli áldásomat.
Ferenc
Vatikán, 2013. augusztus 22.
(1) Ratio Institutionis Vitae Carmelitanae, Róma 2000, cikk 8.
(2) Sacrosanctum Concilium, cikk 2.
(3) Lumen fidei, 4.
(4) Lásd a Rend Alapszabályait, cikk 14–24.
(5) Szabályzat, cikk 10 a Zsolt 1,2 szerint.
(6) Homilia 2013. május 5.
Olaszra fordította Martina Vintrová
