A halál, mint apád és nagybátyám halála, megrázza az egész család múltját. Utána semmi sem lesz már olyan, mint régen, mert a múlt emlékeink és földi otthonunk keretének megszakadása vagy összetörése (…). Talán ez inkább a Gondviselés által meghatározott életek gazdasága, amely mögöttünk égeti a hidakat, és előre hajt minket a folyamatos elengedésen keresztül (amelynek értelme és édes mivolta van, ha tudjuk, hogy az örök otthonhoz vezet, ahol sok hajlék vár ránk)? (…)
Úgy éreztem, hogy az egyetlen és nagy ima, amelyet el kell mondani ezekben az órákban, amikor az előttünk lévő út a sötétségbe merül, a Kereszten Levő Úr imája: In manus tuas commendo spiritum meum. Kezedbe, amely megfogta a kenyeret és életet lehelt belé, amely megáldotta és simogatta, amelyet megöltek; – kezedbe, amely olyan, mint a miénk, és soha nem mondhatjuk el, mit tesz azzal a dologgal, amit tart, hogy eltöri vagy hogy gondozza, de amelynek szeszélyei, ezt biztosan tudjuk, tele vannak jósággal, és soha nem jutnak tovább, mint hogy féltékenyen magukhoz szorítsanak minket; – a gyengéd és hatalmas kezekbe, amelyek a csontok velőjéig érintenek, – amelyek formálnak és alkotnak; – azokba a kezekbe, amelyek által olyan hatalmas szeretet áramlik, jó odaadni a lelkünket, különösen, ha szenvedünk és félünk. És egy ilyen cselekedetben nagy boldogság és nagy érdem rejlik. Tegyük ezt közösen, rendben?
(Pierre Teilhard de Chardin SJ /1881–1955/, levele a frontról, unokatestvérének, 1916. november 23.;
idézve Pierre Teilhard de Chardin: A gondolkodás születése. Levelek 1914–1919, 2021 című könyv alapján)
