Karácsony. Ma este nincs mise, huszonegy év után először: legyen meg a Szeretett akarata. Az utolsó pillanatig reméltem, hogy valaki jön, de senki sem jött, sem keresztény utazó, sem katona, sem engedély, hogy egyedül szolgálhassak misét. Már három hónapja, több mint három hónapja, hogy nem kaptam levelet…
A kérdést, amelyet feltesz nekem – hogy jobb-e a Hoggarban lenni, ahol nincs lehetőségem misét szolgálni, vagy hogy tudok misét szolgálni, de nem vagyok itt –, én is gyakran feltettem magamnak. Egykor inkább arra hajlottam, hogy mindent feláldozzak a szentmise szolgálatának: de az ilyen gondolkodás valamilyen módon bűnös kell, hogy legyen, mert az apostolok után a legnagyobb szentek is bizonyos helyzetekben feláldozták a szentmise lehetőségét a lelki irgalmasság cselekedeteinek javára… Egyedül élni egy országban jó; az embernek van dolga, még ha nem is csinál nagy dolgokat, mert helyi lakos lesz; ott annyira elérhető és olyan „teljesen kicsi”.
(Charles de Foucauld /1858–1916/,
korrespondencia a távoli sivatagi településről a Hoggar hegységben,
ahol Charles messze volt az egyetlen pap és egyetlen keresztény
és a korabeli liturgikus szabályok szerint nem szabadott egyedül ünnepelnie az Eucharisztiát…;
1. részlet a de Bondy asszonynak írt levélből, 1907. december 25.;
2. részlet Guerin püspöknek írt levélből)
