Amikor a egyházról van szó, soha egyetlen tisztán szociológiai magyarázat, még ha a szociológusok szemében érvényes is, nem fogja feltárni egész titkát. Nem a Szentlélek az, aki benne marad, és aki elküldi őt az egész világba, hogy hirdesse az örömhírt, hogy minden embert és minden kultúrát átszőjön a szeretettel, amelynek hordozója? Ez a Lélek ereje, amely az evangéliumban lakozik, krízist vált ki és támogatja a reformot mindenütt, ahol az evangéliumot hirdetik. Ebből fakad a folyamatos párbeszéd az örömhír és a megszólított kultúrák között. Ez a párbeszéd gyümölcsöket is hoz a saját kultúránkban.
Például, észrevettük eléggé, hogy bizonyos úgynevezett „humanitárius” értékek, amelyeket ma szinte mindenki elismer, míg még ötven évvel ezelőtt ez nem volt így, az evangélium kisugárzásának eredményei? Felhozhatjuk a rabszolgaság megszüntetését a múlt században, de csak nemrégiben a halálbüntetés eltörlését (amit még a keresztény intézmények is nehezen fogadtak el), a férfiak és nők egyenlőségét, a kínzás elutasítását (amit bizonyos katonai lelkészek még nemrégiben is igazoltak nálunk). Valaki talán azt mondja, hogy az evangélium jól szekularizálódott ebben. De mit számít, ha az örömhír egyelőre emberi jogokba öltözik, mindaddig, amíg Krisztus hirdettetik, mindaddig, amíg a Lélek ereje továbbra is ragyog ebben a világban, akár névtelenül is. Végül is Szent Pál is Athénbeliekhez írt beszédében hivatkozott az ő „ismeretlen Istenükre”, amikor meg akarta hirdetni Jézus Krisztus Istenét. Csak a másik világban fogjuk megérteni mindazt a nagyszerűséget, amit itt a földön a jelképek és szimbólumok révén meg tudunk élni.
(André Louf, OCSO /1929–2010/, könyvinterjú „Isten kegyelmében”)
