A könyvekhez, mint ez a (a második világháborúbeli orvosi kísérletekről szóló emlékirat), nehéz előszót írni, nehéz egyáltalán bármit írni, bármit kiegészíteni.
A lengyel-brit szociológus Zygmunt Bauman (1925–2017) azt írja, hogy borzasztó elképzelni, hogy alig néhányon múlt, és mi is az áldozatok között lettünk volna. Sokkal borzasztóbb azonban, hogy alig néhányon múlt, és mi is a tettesek között lettünk volna. Tehát nem arról van szó, hogy „ez” velünk történhetett volna, hanem elsősorban arról, hogy mi magunk is elkövethettük volna. Minden, ami történt, olyan emberek által történt, mint mi magunk, és borzasztó ezt elképzelni.
Szeretnénk azt hinni, hogy mindezek a [rossztevők] patologikus személyiségek voltak, sadisták, vagy talán valamilyen módon tanulatlan primitívek, de mindenképpen olyan emberek, akik egy másik univerzumból érkeztek, mint mi. Sajnos minden arra utal, hogy az ellenkezője igaz. Többnyire orvosok voltak, akik ifjúságukat a legnevesebb egyetemeken töltötték, és akik valószínűleg, ha nem lett volna háború, tiszteletreméltó professzorként fejezték volna be karrierjüket tudományos intézetekben, olyan orvosok, akiknek portréi a békésebb időkben valószínűleg orvosi karok belépő csarnokait díszítették volna.
Létezik egyáltalán olyan ember, aki nem lenne képes az ilyen gonoszságra? A második világháború előtt ezt a kérdést abszurdnak tartottuk volna, és joggal megsértődtünk volna. A háború után már nem merjük kizárni a képzelhetetlent. A kérdésre, hogy „Ki akarta ezt?”, mindenki azt fogja válaszolni: „A többiek!” És mindenki közben azokat a „többi” embereket érti, akik a világban kívül vannak, és senkinek nem jut eszébe, hogy ez a „másik” bennünk magunkban, a tudatlanságunk, ismeretlen mélységeinkben él, és lehetett a saját lelkünk egy darabja.
(Marek Vácha, részletek Wanda Połtawska A félek az álmoktól című könyvének előszavából)
