Novemberben romlott az egészségi állapotom, és emellett minden nővérkém megbetegedett, kivéve egyet és egy másik postulánst, aki nemrég érkezett. Földi segítőket kellett szereznünk, hogy segíthessenek a bajban. Mindezek miatt a kolostorunk nagy szükségbe került, ami nagy fájdalmat okozott nekem. Kemény próba volt, bármiféle vigasz nélkül. A legmélyebb kétségbeesésben találtam magam. A Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, amikor minden tekintetben egyre inkább elvesztettem az erőmet, kértem, hogy tegyenek elém egy keresztet, és nem tudtam mást tenni, mint időnként felnézni, nézni a keresztet, és teljes szívből ismételni: „Rád bízom a Te művedet, Rád bízom ezeket a Te és az én drága lényemet! Úgy tűnik, hogy mindez véget ér és szétesik, amikor meghalok. Ezért mindent a kezedbe bízok. Fiat.” Ugyanezen a napon az Úr úgy tette, hogy csodás módon megkönnyebbültem.
(bl. Mária Terézia Scrilli, a Mi Asszonyunk Kármel Intézetének alapítója, 1825–1889, részlet önéletrajzából)
