Kedves Marguerite,
Te éppen most kezded el az új tanévet, … nekem ez a frontvonalba való visszatérés előestéje… Ha megtörténne, hogy egy ilyen szomorú lövés eltalálna, erősebbnek és nyugodtabbnak érezném magam, ha arra gondolnék, hogy szorosan tartod a rám néző tekinteted, amely, remélem, összhangban van Urunk ítéletével; - az Ő nevében mindig arra törekedtem, hogy beszéljek hozzád és vigasztaljalak.
Nos, először is hiszem, hogy a helyeden vagy, azon, amiért teremtettél és amit az események sora előkészített a szívednek és szemeidnek, fájdalmas és zűrzavaros volt, mégis Isten által tudatosított. Hiszem, hogy az a tény, hogy a helyeden vagy, tökéletesen összeegyeztethető a folyamatos lázadás és undor állapotával, amelyben Urunk hagy téged túlélni és néha belemerülni, talán azért, hogy megvalósítson benned egy bizonyos árnyalatot a szentségből. Nem tudom – de bizonyára azért, hogy alázatosabbá, bizalmibbá, elengedettebbé tegyen, minél inkább megszentel és minél erősebb leszel az tetteidben, ahogy kevésbé hiszel magadban és ahogy kevésbé foglalkozol a személyes sikereddel. – Mindazonáltal hiszem (bár ez ellenkezője is lehetséges lenne, és nem kellene, hogy megzavarjon, ha bekövetkezne), hogy nem maradsz örökre ebben a próbában; ahogy már mondtam neked többször is, azt hiszem, hogy átalakulás fázisában vagy, egy válságban, amely egy nap nyugalomba és a teljes odaadás virágzásába oldódik a Isten akaratába, amint ez az akarat véglegesen átjár és birtokba vesz. Csak minden átalakulás, minden érés időt igényel – időt, amelyet fizikailag, organikusan nem lehet egy bizonyos határ alá csökkenteni; – ez az az idő, amely alatt nem tudjuk, merre megyünk, és eljutunk-e oda – amelynek azonban át kell haladni csukott szemmel, és hagyni kell magunkat csupán a bizalom által hordozni.
(Pierre Teilhard de Chardin SJ /1881–1955/, levél a frontról, unokatestvérének, 1915. szeptember 20.;
idézve Pierre Teilhard de Chardin, A gondolkodás születése. Levelek 1914–1919, Malvern 2021)
