1860. június 18-án a piemonti csapatok beléptek Montevarchiba. Az első katonák, akik megérkeztek, konyhát alakítottak ki a kolostorban. A polgármester tudta ezt, de félénk és gyáva volt, úgy gondolta, jobb alkalmazkodni, és hagyni, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak, hogy a katonák elégedettek legyenek. Teljesen úgy viselkedett, mint Pilátus …
A szívfájdalom, amit éreztem, még inkább fokozódott, és nem tudom kifejezni, milyen szenvedés volt számomra, amikor elképzeltem, hogy fegyveres egységek vannak a kolostorban. Az Úr kezeibe helyeztem magam, és ott már nem féltem.
Másnap este, amikor a csapatok elmentek, hogy helyükre újabbak érkezzenek, nem tudom, hogy balszerencsés véletlen vagy szándékos cselekedet volt, de lángra lobbant a szalma, és kint kezdtek kiáltani: meg fogtok égni, meg fogtok égni, nyissátok ki nekünk; és rettenetesen ordítottak a kapunál, mintha ki akarták volna verni. Én és nővéreim felébredtünk a zajongásra, és a füst közepén találtuk magunkat, anélkül, hogy tudtuk volna, honnan jött. Úgy tűnt, csak azért tették, hogy megijesszenek minket. Ilyen nehézségek között ismét lelkileg összeroskadtam, és a testemnek sem volt ereje. Így hát úgy döntöttem, hogy elmegyek, de hogy minden társamat magammal viszem. … Aznap tértünk vissza, amikor a csapatok elmentek.
Boldogasszony, Mária Terézia Jézusról, könyörögj érettünk!
(Mária Terézia Scrilli /1825–1889/, önéletrajz 111–117; a megemlékezés arra az időre vonatkozik, amikor a második olasz függetlenségi háború során a montevarchi kolostor a hadsereg által volt megszállva)
