Hogy a szenvedő lényeket körülvegyük az egyetlen Jelenléttel.

Olyan szenvedés létezik, amely annyira nagy, hogy szavakat hagy ránk. Bizonyos fajta szégyent érzünk vele kapcsolatban, hogy mi magunk biztonságban vagyunk. El szeretnénk felejteni mindent, ami nem áll összhangban azzal a nyomorral, amelynek tanúi vagyunk, el szeretnénk bújni a csendes imádság árnyékában, hogy azokat a lényeket, akik szenvednek, az egyetlen Jelenlét körülvehessük, amely soha nincs távol.

(Maurice Zundel OblOSB /1897–1975/, L’évangile intérieur, 1942)