Talán korunk leg alapvetőbb jele Isten elvesztése. Ebből kiindulva jönnek létre minden egyéb mai jelenség. IV. Pál pápa már arról beszélt, hogy a jelenlegi törekvés egy Isten nélküli civilizáció és kultúra megteremtésére irányul. Számtalan közmondás született, hogy Isten halott. Az ateisták, elméleti és gyakorlati materialisták tagadják Isten létezését. A hívők elismerik azt, de olyan érzésük van, mintha Isten nem lenne itt, vagy nem működne, mintha elment volna ebből a világból, hogy meg lehet élni Isten nélkül.
Ebben is Isten gondviselését kell látnunk. Isten ezzel arra akarja vezetni az embereket, hogy egyre tökéletesebb, tisztább hitre jussanak, egészen a „mezítelen” hitig, ahogy Szent János Keresztelő nevezi ezt, amely nem támaszkodik semmire, csak Istenre. Korábban azt mondták, hogy remélni kell a remény ellenére, amikor minden ellene szól. Ma azt kell mondanunk, hogy szükséges „hinni a hit ellenére”, amikor minden ellene szól. Ilyen volt Szűz Mária hite, aki Jézus keresztjén állt.
Mit mond nekünk a hit? A Szentírás elején ez áll: „Kezdetben Isten megteremtette a mennyet és a földet.” A teremtés azt jelenti, hogy a semmiből létrehozni. Ez viszont azt jelenti, hogy Istennek folyamatosan jelen kell lennie a világban, hogy a világ tovább létezzen. Amikor a asztalos fából készít egy asztalt, eltávozhat, és az asztal itt marad. Ha Isten eltávozna a világból, a világ visszatérne a semmibe. Ebből következik, hogy Isten minden pillanatban újra megteremti a világot, hogy Ő jelen van minden lényben és minden cselekedetben. Isten a fő cselekvő, mi csak vele együttműködünk. „Isten minden mindenben” (1 Kor 15,28).
Ily módon Isten jelen van minden teremtésben. Ez a teremtésből fakadó természetes isteni jelenlét. De a Szentírás másfajta, természetfölötti Isten-jelenlétet is felfed, amely mérhetetlenül magasabb, amit Isten szeretetéből, kegyelméből ad nekünk. Ebben Isten részesít minket saját isteni természetében (2 Pét 1,4), saját életében. Életet kapunk Istentől, ezért Isten gyermekei vagyunk, és Isten a mi Atyánk. Istenből születtünk (Ján 1,13). Ez a újjászületés, a második születés a Szentlélekből (Ján 3,3). A keresztség pillanatától fogva három isteni Személy lakik bennünk (Ján 14,23), (24 órán keresztül naponta, ahogy a híres Teréz anya mondja), amíg az ember halálos bűn által nem fordul el Istentől, és ezt az életet - amit az Úr Jézus „örök életnek” nevez - magában meg nem öli, és ezt a megszentelő kegyelmet nem veszti el. Az élet az első isteni ajándék. Természetes élet, de különösképpen az a természetfölötti élet. Ezt az első emberek elvesztették, de az Úr Jézus a halálával újból visszaszerezte, és nekünk adja a Szentlélek által (Apcsel 2,38).
Ő maga is emberként birtokolt eme kettős életet, a természetes és természetfölötti életet, ezt a kettős isteni jelenlétet. Amikor az Isten Fia magára vette az emberi természetet, nemcsak az emberi testet és lelket, hanem a kegyelmet is átvette. Isten kegyelme megvolt benne, mint nálunk, csak azzal a különbséggel, hogy benne a kegyelem abszolút teljessége volt, és benne nem volt ellentmondás a kegyelem és a természet között, mint nálunk. Példát adott arra, hogyan kell együtt élnünk Istennel:
„Én magamtól semmit sem cselekszem, de úgy beszélek, ahogyan az Atya megtanított engem. Az, aki elküldött, velem van; nem hagyott engem egyedül, mert mindig azt cselekszem, ami tetszik neki” (Ján 8,28–29).
Amikor kegyelemben vagyunk, a legszentebb Háromság teljes valósága él bennünk. Három isteni Személy él bennünk a saját életükkel, amely köztük áll fenn. De ők aktívan cselekszenek velünk, mindegyik a maga módján. Isten bennünk mindig cselekszik, szeret minket és egyesít velünk.
Természetesen Isten nem kényszerít senkit. Csendben adja nekünk a sugallatait. Rajtunk múlik, hogy saját romlott természetünket vagy a kegyelem mozdulatait követjük-e. Bennünket állandóan a kegyelem és a természet harca foglalkoztat.
A királyság hivatala szép kérése Istenhez, hogy kegyelmével kísérjen minket: „Mindenható Isten, világosíts meg minket sugallatoddal, és kísérd segítségeddel cselekedeteinket, hogy mindent veled egyesítve cselekedjünk, kezdetétől a végéig. Fiad által...” (Reggeli dicséret hétfőn 1. hét).
De hogyan tanulunk meg Isten jelenlétében élni? Erre különböző szellemi iskolák találják ki a különféle „Isten jelenlétében végzett gyakorlatokat”. A Kármel ebben az Istennel való életben látja legbensőbb célját. Amikor Isten lakik bennünk, gondol ránk, és szeret minket, illik és a szeretet követelménye, hogy mi is gondoljunk rá és szeressük őt, hogy kölcsönös, szeretetteljes kapcsolat legyen. Más szavakkal, hogy azt a tartós (habitális) kapcsolatot, amely létezik, még akkor is, ha nem gondolunk rá, tudatos, (aktív), intim kapcsolattá transzformáljuk.
Így élt az Úr Jézus, a legfőbb, a legfontosabb az életében az Atyához való kapcsolata volt, ahogyan hallottuk. Ilyen volt Szűz Mária élete is, akit rábízunk. Ő, akinek Szeplőtlen Szíve volt a Szentlélek méltó lakóhelye, mindent belőle tett, állandó kapcsolatban volt vele. Ezt mondja magáról Illés próféta, akire hivatkozik a Kármelita rend: „Él az Úr, a Seregek Istene, aki előtt állok.” A rend szabályai azt mondják, hogy ez a drága öröksége számunkra.
Boldog Erzsébet a Legszentebb Háromságról ezt fejezi ki imájában: „Istenem, Legszentebb Háromság, neked hódolok. Segíts nekem, hogy teljesen elfelejtsem magamat, hogy benned lakozzak... Nyugtasd meg lelkem, tedd a tiédévé, ami otthonom, nyugalom helyed. Add, hogy soha ne hagyjalak magadra, hogy teljesen ott legyek, éber a hitben, elmélyedve a hódolatban, teljesen átadva kreatív tevékenységednek.”
Ez az intim kapcsolat Istennel a imádsággal kezdődik. Végül is az imádság nem más, mint kapcsolat Isten és ember között. Ez átlép a sokaság gondolkodásától (meditáció) a folyamatosan egyszerűbb, szeretetteljes időtartamra (kontempláció) benne. Ez lehet nyugodt, kellemes, vagy akár szenvedés és próbák közepette is. Az imádság a lélek légzése (aspiratio) (Szent János a szent Samsonból).
A közeli kapcsolattartás Istennel a imádságból érkezik a cselekedeteinkbe, az egész életünkbe, még a legbanálisabb dolgokba is. Az ember mindinkább felismeri Isten akaratát a mindennapi kötelességekben, és szeretetből teljesíti azokat. Minden másban Istenre ismer, a világ minden eseményében, amíg Neki „Isten mindenben” lesz. Élete egyre inkább isteni erények által van vezetve, hittel, reménnyel és szeretettel, amelyek őt összekapcsolják az Istennel. A hit világosságával mindenütt Istenre bukkanni. „Az igaz él a hitből” (Róma 1,17). A reményben biztos bizalmat nyer Istenben. A szeretetben teljesen odaadja magát neki. Szent Terézia a Kis Jézusról végül is azt mondta: „Az egyetlen tevékenységem már csak a szeretet.”
Szent János a szent Samsonszerint mindenben, amit teszünk, szívünk orientációja Isten felé kell, hogy legyen. Folyamatosan gondolkodni lehetetlen, de a kisgyerek is tud folyamatosan szeretni. A szerelmes embernek meg kell erőltetnie magát, hogy eltávolodjon a szeretett személy emlékétől (hasonlóképpen, aki gyűlöli, annak a gyűlölt személytől). Isten iránti szeretete olyan, mint a két ember közötti szeretet. A jegyesek és a fiatal házasok folyamatosan kinyilvánítják a szeretetüket, de később a szeretet minden életük részesévé válik. Ez a szeretet által kifejezett kapcsolat Isten iránt az imádság. Így lehetséges az állandó imádság, amelyet az Úr Jézus kér (Lk 18,1). Boldog Titus Brandsma azt mondta: „Az imádság élet, nem oázis az életben.”
Ebben a Istenre való koncentrációban szentjeink mind a csúcsra jutottak. Szent Terézia a Kis Jézusról azt mondta testvérének, Máriának, hogy soha ne telt el három perc anélkül, hogy ne gondolt volna Istenre. Szent János Keresztelő azt írja: „Mindig törekedj arra, hogy Isten jelenlétében maradj... Soha ne engedd, hogy a szíved elkalandozzon, még ha csak egy Vallomás idejére is.” Szent Mária Magdolna de’Pazzi a társait bátorítja: „Ne teljen el egy pillanat sem, hogy ne tudnál, hol van a szíved.”
A Szentírás mondja: „Vae soli – Jaj az egyedül valónak” (Préd 4,10). Ezekkel a szavakkal általában arra gondolunk, hogy fenntartjuk a kapcsolatot a közeli hoz és az emberekkel. Ez biztos, de mindenekelőtt Istennel. Csak önmagában, Isolálva, Istenhez és mindenki máshoz elzárva a pokol. Isten a saját képmására teremtett minket. Mint ahogy a három isteni Személy nem egymagában élhet, hanem a kölcsönös szeretet kapcsolatában („Isten szeretet” 1 János 4,8), úgy az embernek is szeretet kapcsolata kell legyen. A kegyelem ajándéka és mértéke szerint. A Legszentebb Háromsághoz, vagy az egyes Személyekhez, Az Atyához, a Fiúhoz, vagy a Szentlélekhez, az Úr Jézushoz.
Ebben az állandó, aktuális, intim kapcsolatban élhetünk a Szűzanya, Mária, és rajta keresztül Istennel. Ez Isten akarata. Az Úr Jézus a kereszten állította őt anyánknak a megváltás pillanataiban. Ahogyan a természetes rendben az ember életet kap az atyától az édesanyján keresztül, úgy a természetfölötti rendben Isten életet ad Márián keresztül. Ő az összes isteni kegyelem közvetítője. Rá bízhatunk mindent, és folyamatosan jelen lehetünk nála, mindent tudatosan együtt tehetünk vele.
Ha valóban összekapcsolódunk Istennel, akkor az ő teremtésével is összekapcsolódunk. Minden egyszerre elevenedik meg nekünk. „Isten az minden él”, imádkozunk az elhunytakért a hivatalban. Istenben van minden élet, Isten nélkül minden halott. Isten a fény, Isten nélkül sötétség van. Isten nélkül a sötétségben járunk (Ján 3,19; 8,12; 12,35 n.46). Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Benne látjuk az összes igazságot, az összes valóságot.
Az Isten jelenlétében való élet a Kármel feladatának gyanítja. „Azt akarjuk, hogy ebben a világban keressük és éljük a valódi és élő Isten jelenlétét, aki Krisztusban hozzánk szólt” (13. szám). „Karmelitáként már kezdetben és mindig újra elhatároztuk, hogy megmutassuk az embereknek a szükségét Isten jelenlétében való életnek” (83. szám).
P. Metoděj Minařík O.Carm.
