Terezie Benedikta a Keresztről (Edith Stein)
A szeretet az élet legmagasabb tökéletessége: egy olyan létezés, amely örökké felajánlja magát, anélkül, hogy valamilyen csökkenést érezne, végtelen termékenység.
A szeretet legbensőségesebb lényege az odaadás, az önmagunk felajánlása. Isten, aki a szeretet, önmagát adja teremtényeinek, akiket a szeretetre teremtett.
A szív az élet saját középpontja. A „szív” szóval a testi szervet jelöljük, amelynek működése a testi élethez kötődik. Ugyanakkor általában a lélek belső lényegét is így értjük, valószínűleg azért, mert éppen a szív játszik a legnagyobb szerepet abban, ami a lélek belsőjében történik, mert sehol máshol nem érezzük a test és lélek összekapcsolódását olyan erősen.
A belső világ a lélek lényegét befelé tárja fel. Amikor a „én” itt él – egzisztenciája alapjában, ahol valójában az otthona van –, akkor valamit érzékel önmaga létezésének értelméből, és érzékeli összpontosított erejét, mielőtt az részekre bomlana. És ha ennek az „én”-nek az élete éppen itt kezdődik, az „én” teljes életet él, és eléri létezése csúcsát. Azok a tartalmak, amelyek kívülről érkeznek és ide jutnak, nemcsak a memória tulajdonaivá válnak, hanem átkerülhetnek a „testbe és vérbe”, ezzel életet adva a lélek erőforrásának. Természetesen az is lehetséges, hogy ide valami idegen hatás is behatol, ami elfogyasztja a lélek életét. Ez halálos veszélyt jelent a lélek számára, ha nem veszi összes erejét, és nem űzi ki ezt magából.
„Ha keresel valamilyen kiemelt helyet, valamilyen szent helyet, ajánld fel belső énedet mint Isten templomát. 'Mert Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.' (1) Azt akarod, hogy Isten házában imádkozz? Imádkozz magadban. De először Isten temploma kell lenned, mert templomodban Isten hallgat arra, aki őt kéri.” (2) „Vezess ki a tévelygésből: légy vezetőm, és visszatérek önmagamhoz és hozzád.” (3) A misztikus kegyelem személyes tapasztalatot ad arról, amire a hit tanít: Isten jelenlétének tartózkodása a lélekben. Az ember, aki az igazság híve, Isten keresésében szabad törekvésével éppen oda fog eljutni, ahová a misztikus kegyelem vonzza: az érzékektől és a memória „képeitől”, még a természetes értelem és akarat működésétől is elvonul a belső magány ürességébe, hogy ott a sötét hitben – a lélek egyszerű, szeretetteljes tekintetében a rejtett Isten felé, aki elrejtve jelen van – időzzön. Itt – a pihenés helyén – mély békében fog maradni, amíg az Úr kedve nem tartja fontosnak, hogy a hitet boldog látásra változtassa.”
A hit a „sötét világosság”. Lehetővé teszi számunkra, hogy valamit megértsünk, de csak azért, hogy felhívja figyelmünket arra, ami számunkra megfoghatatlan marad. Mivel magának a létező dolgok alapja áthatolhatatlan, minden, ami ebből látható, a hit „sötét világosságába” és rejtélyébe kerül... A hit valamiféle „megfigyelés” Istennel. Ez a „megfigyelés” azonban megköveteli, hogy mi magunk is „megfigyeljünk”: nem tudunk hinni kegyelem nélkül. A kegyelem a szent élet részesedése. Ha megnyitjuk magunkat a kegyelemnek és elfogadjuk a hitet, akkor a belsőnkben az örök élet kezdetét hordozzuk.
A hit közelebb van Isten bölcsességéhez, mint bármely filozófiai és még teológiai tudományhoz. Mivel azonban nehéz sötétségben járni, minden egyes fénycsóva, amely a jövő ragyogásának előérzeteként érkezik éjszakánkba, felbecsülhetetlen segítséget nyújt, hogy az utunkon ne tévedjünk el.
(1) 1 Kor 3,17.
(2) Augustinus: In Ioannis evangelium tractatus 15,25.
(3) Augustinus: Soliloquia II 6,9.
A könyvből átvéve: Edith Stein, Gondolatok és meditációk
Kiadta: Trinitas, 2000
Összeállította és szerkesztette: Norbert Žuška, OCarm.
