Bár a szeretet, amit mindannyian nekem nyújtanak, bár a nyugalom és szabadság, amiből most több jót élvezek, nem tetszik az új helyzetem. Nem támaszt, nem erősít meg. Lehetséges, hogy ez az érzés a frontra visszatérve megváltozik, amikor úgy érzem, hogy szükség van rám, hogy vigasztalok, hogy bátorságot adok. Jelenleg úgy érzem, mint egy felesleges ember, mint egy lógós. Biztosíthatlak, hogy ezerszer inkább dobnék gránátokat vagy kezelnék géppuskát, mint hogy így felesleges legyek. Amit most elmondok, talán nem túl ortodox, és mégis úgy érzem, hogy lényegében igaz: úgy tűnik számomra, hogy így még inkább pap lennék. Nem a pap az, aki az élet súlyát mindenestül hordozza, és példájával mutatja, hogyan lehet az emberi munkát és a szeretetet Isten iránt összeegyeztetni?
Mindezt azért mondom neked, mert szükségem van arra, hogy valakinek elmondjam. Ne hidd azonban, hogy bús vagyok, vagy zűrzavarban élek. Az a gondolat, hogy Istené vagyunk, bármennyire ügyetlenül szolgálunk is neki, tökéletes vigaszt nyújt…
(Pierre Teilhard de Chardin SJ /1881–1955/, levél a frontról, unokatestvérének, 1917. február 15.;
idézve Pierre Teilhard de Chardin, A gondolkodás születése. Levelek 1914–1919, 2021)
