A legszánalmasabb emberek közé tartozom, sebekkel és bűzben úszva, olyan emberként, aki minden lehetséges bűnt elkövetett a Királya ellen. Őszinte megbánással vallom be minden haragomat; kérem Őt a megbocsátásért, átadom magam az Ő kezébe, hogy vele cselekedjen, amit akar. Ez a Király, tele jósággal és irgalommal, távol áll attól, hogy megbüntessen, inkább szeretettel öleli magához, hagyja, hogy az Ő asztalánál egyek, és Ő maga szolgál fel nekem, átadja nekem a kincseinek kulcsát, és mindenben úgy bánik velem, mint a legjobb barátjával; beszélget velem, szeret engem folyamatosan ezerféle módon, anélkül, hogy emlékeztetne arra, hogy megbocsátott nekem, vagy hogy meg akarna alapjaiban változtatni. Bár azt kérem Tőle, hogy formáljon át a saját akarata szerint, mégis úgy érzem, hogy egyre gyengébb és szánalmasabb vagyok, ugyanakkor egyre inkább az Isten által dédelgetett és szeretett.
(Szent Laurentus a Feltámadásról, levelezés, 6. levél)
