Bátyám, gondold át a költészetet, a nagy profán költészetet. Hol van az inspiráció forrása, miben rejlik a lényege? Abban, hogy a művész felidéz gyönyörű dolgokat, amelyek megtörténtek, és amelyek szépségét elvitte az idő. Ilyen költészetben mindig hallatszik egyfajta szomorúság. És éppen ez teszi patetikussá. Mi, akik arra törekszünk, hogy hívő emberek és imádságos férfiak legyünk, más költészetet érzékelünk, és ki kellene fejeznünk. Látjuk a gyönyörű dolgokat, amelyek szépsége nem múlik el, és amelyeket egyre nagyobb mértékben kapunk. Az ilyen költészetet nem a patetikus szomorúság, hanem a remény vagy a hála teszi széppé.
(Jeronym atya /1907–1985/, a Sept-Fons-i trappista kolostor szerzetese,
levelezés)
