Lelkemben gyakran a Gondviselés nagyszerű jóságának csodálata töltött el. Szerettem gondolkodni az Ő fenségén és irgalmán. Legyen Ő mindig dicsőítve! (…) Bármennyire is földi és tökéletlenek voltak a tetteim, Ő javította, tökéletesítette és értéket adott nekik, miközben a bűneimet és hibáimat elfeledtette. Sőt, még azt is megengedte, hogy azok, akik látták, hogy vétkezem, meg legyenek vakítva, és elfelejtsenek mindent. Aranydíszbe önti a vétkeimet, és fényt ad az erénynek, amelyet Ő ad nekem, mintha az az enyém lenne, és így szinte kényszerít, hogy megtartsam azt.
(Teréz Jézus, Élet könyve IV,10)
