P. Bellièrnek írt levelünkre, amelyet tegnap közzétettünk, Tereziá hirtelen válaszolt a következő napon:
Kedves és szegény Öcsém,
fájdalmatok mélyen meghat, de látja, milyen jó Jézus. Megengedi, hogy még írjak önnek, és megpróbáljam megvígasztalni, és kétségtelen, hogy ez nem az utolsó alkalom. Kedves Megváltó hallja panaszait és imáit, ezért még a földön hagy. Ne gondolja, hogy emiatt szomorkodom, ó nem, kedves Öcsém, éppen ellenkezőleg. Ebben Jézus cselekedetének látom, mennyire szeret!...
Kedves öcsém, mennyire szeretném vigasztalás balzsamát a szívedbe önteni! Csak Jézus szavait kölcsönözhetem a Legutolsó Vacsorából. Ő emiatt nem sértődik meg, hiszen én az ő kicsi jegyese vagyok, ezért az övé az enyém. Úgy mondom önnek, mint ahogyan ő mondta a barátainak: „Elmegyek az Atyához, de a szívetek szomorú, mert így beszéltem veletek. Pedig mondom nektek az igazságot. Javatokra válik, ha elmegyek. Most szomorúak vagytok, de ismét meglátlak benneteket, és a szívetek örvendezni fog, és senki sem veheti el tőletek az örömötöket”.
Igen, biztos vagyok benne, hogy amikor belépek az életbe, az én öcsém szomorúsága békés örömmé változik, amelyet egy teremtmény sem vehet el tőle. Érzem, hogy ugyanazon az úton kell mennünk a Mennybe, a szenvedés és a szeretet útján. Amikor a kikötőben leszek, megtanítom önnek, drága lelkem öcsém, hogyan kell szeretettel és gyermekien elengedetten vitorlázni a világ viharos tengerén, amely tudja, hogy az Atyja szereti…
Kérem, öcsém, próbáljon meg hinni, hogy nem fog elveszíteni, hanem éppen ellenkezőleg, megtalál engem, és én már nem fogom elhagyni… Istennel, kedves és szeretetteljes testvérem, higgye el, hogy örökké az ön igazi testvére leszek.
T. a Kisded Jézustól r. c. i.
(Tereziá a Kisded Jézusról és Szent Arcáról, levél abbé Bellièronak, DT 258, 1897. július 18.)
