A gonoszság erői hatalmasak, szigorúak, grandiózusak és bombasztikusak. Az élet erői rendkívül kedvesek, jelentősen sérülékenyek, hihetetlenül gyengék és néha alig észlelhetők. Sokkal fontosabb, mint hogy „nem”-et mondjunk a halál erőinek, hogy újra és újra azt mondjuk „igen” ezeknek a törékeny és sebezhető életforrásoknak. Ezért kellene szeretnünk a szegényeket, a sérülteket, az egyedülállókat, az elszigetelteket, minden jelentéktelent körülöttünk.
Meggyőződésem, hogy ezt a világot a kicsinyek, azok mentik meg, akiket nem látnak. Kérdezzétek meg magatokat, hol keressétek ezeket a kicsinyeket. Néhányan esetleg a szomszédságotokban élnek, lehet, hogy csak egyetlen ember, de rajta keresztül kapcsolatba kerülhettek az élettel. Lehet, hogy egy magányos nő, haldokló ember, egy kicsi, elhagyott gyermek vagy egy szegény, aki átlépte a határokat és kérdezi: „Nincs itt számomra hely?”
(Henri Nouwen /1932–1996/, az USA presbiteriánus egyházi közgyűlésén tett beszéd, 1985 június)
