A szép leveled nagyon örömet okozott nekem, táplálék a lelkemnek. (…) Bennem még mindig semmi sincs, még mindig sötét éjszaka. Hol van az az idő, amikor elragadtatva, erősen, bátran olvastam Szent Jánost a Keresztről, és boldog lélekkel emelkedtem olyan magasra! Elmúlt az az idő, amikor „virágokból és kiválasztott smaragdokból fűztük a koszorúkat friss reggelekben…”
Kedves Terezám, te olyan jól értesz hozzám, és a lelked olyan hűen visszhangozza az enyémet! Igen, életünk regélje elmúlt, most olyan nehéz, olyan fárasztó délidő van…
És mégis eszembe jut valami: Szent János a Keresztről nem azt mondja, hogy „a lélek virágokat fűz egy friss reggelen, hanem a virágokból válogat, amelyeket friss reggelen választott ki”. Tehát most, délben, a lélek azokat a virágokat fűzi, amelyeket valaha friss reggelen választott…
Most már nincs, amit felajánlhatna Kedvesének, csak egy már leszedett csokrot, már nem tud mást csinálni, mint hogy „csak egyetlen hajszálával köti össze azt…”.
Kedves Terézia, tehát hiszel abban, hogy ez az egyetlen haj a mi szeretetünkből elegendő?... Hiszel abban, hogy Isten tőlem nem azt kéri, hogy új virágokat és új smaragdokat válasszak, hogy sok erényt gyűjtsek, hogy „isteni illatú vágyak” legyenek, hanem hogy csak a friss reggelek virágait kössük össze szeretettel?... Nos, azt hiszed, hogy most elég csak a szeretet? Ó, ez a gondolat annyira boldoggá tesz engem…
(Celina Martinová, levél testvéréhez, Terezához, KT 154, 1893. július 12.)
