A mennyországban »mindenkinek megadatik az Úrtól a dicséret, ami megilleti« (1), és aki a földön a legszegényebb, legelfeledettebb akart lenni Jézus iránti szeretetből, az lesz az első, a legnemesebb és a leggazdagabb. (AS 119)
A kicsik esetében a legmagasabb jósággal lesznek megítélve (2). Az ember igazán kicsi maradhat a legfélelmetesebb hivatalokban is, még akkor is, ha nagyon sokáig él. Még ha 80 évesen halnék meg, akár Kínában is, mindenütt úgy halnék meg, mint ma, ezt jól tudom. És meg van írva, hogy »végül feltámad az Úr, hogy megmentse az összes szelíd és alázatos embert a földön« (3). Nem azt mondja, hogy megítélte, hanem hogy megmentette. (VDŽ 140)
Isten nekem adta a végtelen irgalmát, és ezen keresztül nézem és tisztelem a többi isteni tökéletességet!... Akkor azt mutatja meg nekem, hogy mindegyik az szeretet fényében ragyog, igen, úgy tűnik, hogy még az igazságosság is szeretetbe van öltöztetve (és talán még inkább, mint bármely más tulajdonság)... Micsoda édes öröm a gondolatban, hogy az Úr Isten igazságos, ami azt jelenti, hogy figyelembe veszi gyengeségeinket, hogy tökéletesen ismeri természetünk törékenységét! Mitől kellene tehát félnem? Amikor az végtelenül igazságos Isten ilyen kedvesen megbocsátott a tékozló fiú minden vétkének, nem kellene Ő is igazságos lenni hozzám, aki »mindig veled vagyok«? (4)... (As 171)
Mióta megértettem Jézus Szíve szeretetét, bevallom, hogy ez kiűzte a szívemből minden félelmet. A hibáim emlékezete megaláz, arra késztet, hogy soha ne támaszkodjak a saját erőmre, ami csak gyengeség. De még inkább ez az emlék az irgalomra és a szeretetre beszél. Amikor gyermeki bizalommal dobjuk a hibáinkat a Szeretet emésztő tüzébe, hogyan ne égethetnék meg visszavonhatatlanul?
Tudom, hogy voltak szentek, akik csodálatos önmegtartóztatásban töltötték életüket, hogy vezekeljenek bűneikért. De mit szeretne, »az égi Atya házában sok lakás van« (5). Jézus mondta ezt, és ezért megyek azon az úton, amelyet nekem jelezett. Próbálom már nem foglalkozni semmivel, és amit Jézus cselekszik a lelkemben, azt rábízom... (D 247)
Hiszen Ő a halandó élete napjaiban a boldogság áradatában így kiáltott: »Dicsérlek, Atyám, égen és földön, hogy ezt a dolgot elrejtetted a bölcsek és okosak elől, de a kicsinyeknek kinyilvánítottad« (6). Tehát azt akarta, hogy irgalma nyilvánvalóan megnyilvánuljon rajtam. Mivel kicsi és gyenge voltam, lehajolt hozzám és titokban tanított a szeretetének dolgaiban. Ó, bárcsak a tudósok, akik az életüket tanulmányozással töltötték, eljöttek volna hozzám kérdezni, kétségtelenül meglepődtek volna, amikor látták, hogy egy tizennégy éves gyermek megérti a tökéletesség titkát, amit ők egész tudásukkal nem tudtak felfedezni, mert ahhoz, hogy birtokolhassuk, szegénynek kell lenni a lélekben!... (AS 102n)
(1) 1 Kor 4,5; (2) bölcs. Mdr 6,7; (3) Zsolt 45,10; (4) lásd. Lk 15,31; (5) Ján 14,2; (6) Mt 11,25.
(D = Levelek, AS = Önéletrajzi írások, VDŽ = Belépek az életbe)
