Éppen amikor igazán meg vagyunk zavarodva, tele keserűséggel, a halálba kimerülve, és amikor már nem tudjuk, hogy mit szerethet bennünket valaki, ő teljesen közel van hozzánk, lelkünkhöz intimebben kapcsolódik, mint azokban az időkben, amikor szeretetével gyújtja lángra. Elérkeznek a koldulás pillanatai, sőt a belső érzéketlenség, amikor már arra sem vagyunk képesek, hogy bármit kérjünk, de amikor a lélek előtte, mint egy koldus, túl szomorú ahhoz, hogy bármit mondjon. Aztán új fellángolások jönnek, amelyekről nem tudjuk, hogyan vagy honnan érkeznek. És ezen váltakozó állapotok révén, amelyeket Ön és én, valamint minden véges lélek, aki az végtelent vágyik, megél, beteljesedik benne az ő áldott és titokzatos munkája, amelyet nem látunk.
(kard. Charles Journet /1891–1975/, levelezés)
