Istenem, hogyan lehetünk méltók ahhoz, hogy a Te játékod legyen? Hogyan tudsz ennyire megalázkodni, hogy így vágyakozz irántunk? Hogyan tudod A Te Fenségedet annyira meggyalázni, hogy úgy vágyakozz irántunk, mint nyomorult szerető vágyakozik egy emberért? Minden bájjal, minden varázslattal, minden hevességgel, minden erővel! Istenem, kik vagyunk, hogy szerethetünk Téged!
Istenem, ezt neked kell tenned egyedül, neked kell a kezedet a szemünkre helyezned, hogy merjünk a szemeidbe nézni. Neked kell a kezedet a szívünkre helyezned, hogy merjen verni a Te szíved felé. Neked kell a kezedet a kezeinkre helyezned, hogy merjünk megölelni Téged, Istenem, kérünk, vedd el minket! Istenem, kérünk, kényszeríts minket! Istenem, kérünk, tedd velünk, amit akarsz, még akkor is, ha butaságnak tűnik, sőt a legnagyobb butaságnak, és úgy tűnik, hogy a Te játékodat játssza, amikor jövünk és megyünk, amikor menekülünk és ölelkezünk!
Istenem, vedd el minket, Istenem, kényszeríts minket, Istenem ölelj minket teljesen magadba, Istenem, kényszeríts minket a Te szeretetedre!
Istenem, ha merhetnénk, ha merhetnénk azt mondani: Istenem, játssz velünk úgy, ahogy csak kedved szerint játszol!
(Erich Przywara SJ /1889–1972/, Korunk imái, 23; a második világháború idején)
