Amikor az ember tudja, hogy Isten folyamatosan ráfigyel nagy figyelemmel, mintha a világon nem lenne senki más, akinek figyelmet szentelne és akiért itt lenne, mint éppen ő,
és hogy Isten végtelenül vágyik arra, hogy vele legyen, hogy őt szeressék, hívják, hogy keresik az ő szükségleteikben,
és hogy Istennek öröm megosztania az embert, megadva neki, hogy a bensőjében tapasztalja, milyen szeretetteljesen és gyengéden gondoskodik arról az emberről, aki keresi őt:
ha az ember ezt érzi, gyakorolja azt, hogy bátorságot merít a szerelem viszonzására, és azt mondja:
„Ó, Istenem, hol vagyok, miért élek, ha nem azért, hogy Téged, Uram, szeresselek... Ó, Istenem, add, hogy együtt éljünk, Te és én, én Benned.”
(Szent Albert dominikánus /1596–1634/)
