Nehéz elfogadni a saját elégtelenségünket; emiatt gyakran vagyunk dühösek, néha még kétségbeesettek is. Azt hisszük, hogy a szentségre akkor jutunk el, ha legyőzzük a gyengeségeinket, ezért azt akarjuk, hogy Isten kifejezze a szeretetét irántunk azzal, hogy megóv minket a gyengeségtől, lehetővé téve számunkra a szentséget.
De látjuk, hogy Isten nem így cselekszik: elég csak a szentek életére gondolnunk… A szentséget nem találjuk a gyengeségeink, próbáink és kísértéseink ellenkező oldalán: azok közepette található. Rajtunk múlik, hogy megtanuljuk ezt megérteni, hogy megtanuljuk elfogadni a gyengeségünket és kitartani benne, természetesen hittel és bizalommal, teljes odaadással az Úrnak. Akkor kinyílik számunkra Isten kegyelme és hatalma. De nem azért kellene szeretnünk a gyengeség érzését magát, az egyáltalán nem: csak azért szeretjük, mert lehetővé teszi, hogy Isten hatni tudjon a lelkünkben.
Isten rendkívül elégedett az erőfeszítéseiddel és felemel téged magához, megszentel téged. És ha az embernek megvan ez az édes bizalom és bizonyosság, akkor nincs oka arra, hogy elveszítse a bátorságát.
(Mary David Totah, OSB /1957–2017/, Az Isten öröme)
