Maurice Bellièrenak friss 23 éves volt, amikor a nála egy évvel idősebb Terézia nyíltan közli vele, hogy haldoklik. Erre a levélben válaszolt:
Ó, szegény Kistestvérem, milyen csapás a szegény szívemnek! Olyan kevéskéig volt felkészülve – ne kérj tőle örömöt, mint amilyet te érzel, amikor közeleg a boldogság. Meg van kötözve nehéz láncával, szorosabban van a keresztfához szegezve. Te el fogsz menni, drága Kistestvérem, és ő újra egyedül marad. (…) Ez kemény, ez fájdalmas a lélek számára, amely kevésbé van megerősítve Istenben! És mégis, fiat, fiat! Amikor te örökké boldog leszel, drága Testvérem – igen, ez igazságos – én önző vagyok, menj el, Kistestvérem, ne hagyd Jézust várni, alig várja, hogy elragadhasson téged, hagyj engem harcolni, cipelni a keresztet, elesni alatta és meghalni a kínpadon. Te velem leszel, megígéred ezt nekem, és én ezzel számolok, ez az utolsó reményem a jelenre és a jövőre. Veled leszek, velem, a lelked vezeti a lelkemet, beszélni fog vele, meg fogja vigasztalni, hacsak Jézus, aki mérges a panaszaim miatt, nem akarja. De te, Kistestvérem, az ő kedvenc gyermeke vagy, az ő menyasszonya, királynője lettél, te fogod megnyerni az ügyemet és húzol közelebb hozzá az utolsó napon, te tudod, merre, azon a legrövidebb úton, a vértanúsággal, ha ő azt akarja. Mégis, hálás vagyok a Mesternek, új leckét tanít nekem, hogy elszakadjak mindentől, ami elmúlik, és csak reá nézzek.
Menj hát, drága Isten Kistestvérem, és az én Kistestvérem is. Mondd meg Jézusnak, hogy szeretni akarom őt, nagyon, egész lényemmel, taníts meg erre, mint te; mondd meg Máriának, hogy egész lelkemmel szeretem őt; a szentjeimnek, akiket ismersz, hívd fel a figyelmükre a szeretetemet, és te, aki a legkedvesebb szentemmé válsz, te, Kistestvérem, áldj meg engem, ments meg engem …
(P. Maurice Bellière /1874–1907/, levél Teréziának a Jézus Gyermekétől, KT 189, 1897. július 17.)
