Ki van téve a isteni fénynek, az tudatosan afelé halad, hogy szembenézzen azzal a ténnyel, hogy a világos nappali fényben minden hibánk és alacsonyságunk a felszínre kerül. Először mások számára válnak nyilvánvalóvá, és idővel, ahogy a fény világosabbá válik, az érintett személy is meglátja őket. Először ugyanis a másokban fedezzük fel az átlagosságot, majd a sajátunkat. Ezt a kockázatot mindig vállaljuk, amikor a magasba törekszünk. Ezért intenzívebben szenvedünk, mert azt érezzük, hogy folyamatosan eltávolodunk a célunktól. (…) Az átlagosság felfedezése másokban, majd saját magunkban, az a fényhez vezető út, amely egyre inkább zavaros. A szentség, a tökéletesség, az erények: mindezek a fogalmak, amelyeket akaratlanul az abszolútum tükörképeként értelmezünk magunkban, lassan eltűnnek valahová. Minden, ami engem az egész középpontjává tehet, valamilyen autonóm kristályosodó maggá, mindennek el kell tűnnie ahhoz, hogy hasonlatossá válhassak a feltámadt Krisztushoz. Nem marad más, csak a kapcsolat az Atyával, minden teremtett gazdagságtól megszabadulva: csupán tiszta kapcsolat.
(Paroles de chartreux, Cerf 1987)
