Akik hitvallók „hitetlennek” neveznek (milyen abszurd kifejezés ez – vajon definiálhatunk-e valakit az alapján, hogy micsoda, anélkül, hogy bármit is mondanánk arról, hogy micsoda?), csodálatos tanúja a reménynek. Az én reményem ugyanaz, mint amit ő keres; nekem csak az az előnyöm van, hogy a reményt korlátlanul tekintem – sem betegség, sem halál nem jelentik a végét.
A remény legcsodálatosabb alapja az a tény, hogy másoknak szükségük van rám, és hogy én magam sem tudok meglenni az ő segítségük nélkül, sem az ő szükségeik nélkül – végül is a létezésem éppen azért értékes, mert másoknak szükségük van rám.
(Abbé Pierre /Henri Grouès, 1912. augusztus 5. – 2007. január 22./, Végrendelet)
