Ezekben a napokban Róma városában a szinodalitás szinódusának általános gyűlése zajlik. A háromnapos rekolekció vezetésével az angol domonkos Timothy Radcliffe atya lett megbízva, amely megelőzte a tényleges ülésezéseket. Felajánljuk Önöknek az ő bevezető meditációjának munkamásolatát - mint ösztönzést, hogy jobban érdeklődjenek a szinódus iránt és imádkozzanak érte.
Amikor a Szentatyától megkaptam a felkérést, hogy vezessek ezek a rekolekciókat, rendkívül megtisztelve, de idegesen éreztem magam. Hiszen nagyon jól ismerem a személyes korlátjaimat. Öreg, fehér, nyugati ember vagyok, és ráadásul férfi. Nehéz megmondani, hogy melyik az rosszabb. Mindegyik része az identitásomnak valamilyen módon korlátozza a megértésemet. Elnézést kérek, ha nem tudom megfelelően kifejezni magam.
Mindannyian radikálisan hiányosak vagyunk, és szükségünk van egymásra. Karl Barth (1886–1968) neves protestáns teológus írta a katolikus "nemcsak, hanem is" kifejezésről. Például a Szentírás és a hagyomány, vagy a hit és a cselekedetek. Azt mondják, hogy ezt a "kárhozott katolikus és"-nak nevezte. Amikor a következő hetekben hallgatunk és nem értünk egyet, azért könyörgök, hogy inkább "igen és"-et mondjunk, mintsem "nem"-et. Ez a szinodális út! Bár a "nem" néha szükséges.
A mai második olvasmányban Szent Pál azt mondja a filippieknek: "Teljesítsétek be örömömet azzal, hogy ugyanúgy gondolkodtok, hogy mindannyitokat egy szeretet fűz össze, hogy egy szívvel és egy lélekkel legyetek." (Fil 2,2). Azért gyűltünk össze, mert nem vagyunk egy szív és egy lélek. Az eredeti szinódusi folyamat résztvevőinek többsége kedvesen meglepődött. Sokak számára ez az első alkalom, hogy az Egyház felszólította őket, hogy beszéljenek reményeikről és hitükről. Néhányunknak félelmei vannak: a félelem ezen az úton, és félelem attól, ami vár ránk. Egyesek remélik, hogy az Egyház drámaian meg fog változni, hogy radikális döntéseket fogunk hozni, például a nők szerepével kapcsolatban. Mások éppen ezektől a változásoktól félnek, és attól, hogy csak megosztáshoz, ha nem éppen schizmához vezetnek. Néhányan itt talán a legjobban nem is lennének… (Egy püspök mesélte nekem, hogy azért imádkozott, hogy ne válasszanak ide - és az imája meghallgattatott). Talán hasonlóak vagytok a mai evangéliumban szereplő fiához, akinek az elején nem akart elmenni a szőlőültetvénybe, de végül mégis ment.
Az evangéliumok kulcsmomentsaiban mindig halljuk a "ne félj" szavakat. Szent János biztosít minket, hogy "a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet". Kezdjük tehát imádsággal, hogy az Úr szabadítsa meg szívünket a félelmtől. Egyesek félelmét a változásoktól kapják, másoké attól, hogy semmi nem fog változni. De az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az a félelem maga (1).
Félünk természetesen mindannyian, de Tomás Akvinsi áldásos tanítása szerint a bátorság abban rejlik, hogy nem engedjük, hogy a félelem rabszolgává tegyen minket. Legyünk mindig érzékenyek más emberek félelmeire, különösen azokra, akikkel nem értünk egyet. Olyan, mint Ábrahám, aki valamit elhagyunk anélkül, hogy tudnánk, hova megyünk (vö. Zsid 11,8). Ha azonban megszabadítjuk a szívünket a félelmektől, az egy csodálatos dolog lesz, amely mindennél fölülmúlja elképzeléseinket.
A rekolekciónk, közös elvonulásunk a Szent Átváltozás meditációjával fog telni. Ilyen elvonulást ajánl Jézus a közeli tanítványainak, nem sokkal azelőtt, hogy életük első szinódusára menjenek, azaz közösen az útra (szin-hodos) Jeruzsálembe. Az elvonulás szükséges volt, mert az út félelmet keltett a tanítványokban. Eddig Észak-Izraelben utaztak. De Péter vallomása után Cézárea Filippin Jézus arra hívta őket, hogy menjenek vele Jeruzsálembe, ahol szenvedni fog, meghal, és harmadnapra feltámad. Ilyesmit nem tudtak elviselni. És amikor Péter próbálja megakadályozni Jézust, sátánnak, ellenségnek nevezik. A kis közösség megbénult. Jézus tehát magával viszi őket a hegyre. Hallgassuk meg, hogyan mesél erről Szent Márk:
„Hat nap múlva Jézus magával vitte Pétert, Jakabot és Jánost, és felvitte őket egy magányos hegyre, hogy egyedül legyenek. Ő előttük átváltozott. A ruhája ragyogóan fehér lett - a földön senki sem tudná úgy fehéríteni. Megjelent nekik Illés és Mózes, és Jézussal beszélgettek. Péter szóhoz jutott, és azt mondta Jézusnak: „Mester, jó, hogy itt vagyunk. Készítsünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, és egyet Illésnek?” Mert nem tudta, mit mondjon, mert megrettentek. Ekkor felhő jelent meg és eltakarja őket. A felhőből hallatszott a hang: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Amikor körülnéztek, hirtelen senkit sem láttak maguk mellett, csak Jézust.”
Az elvonulás a hegyen bátorságot és reményt ad nekik az útra. Az útra, amelyen gyakran nem boldogulnak. Nem tudják megszabadítani a gonosz lélekkel megszállt fiút. Vitáznak arról, ki közülük a legnagyobb. Nem értik az Urat. De az úton vannak, törékeny reménnyel.
Mi is úgy készülünk a szinódusra, hogy - mint a tanítványok - visszahúzódunk az elvonulásba, és megtanuljuk, hogy hallgassunk az Úrra. Amikor három nap múlva útnak indulunk, gyakran úgy fogunk viselkedni, mint ők: mint ők, nem fogunk egymásnak érteni, mint ők, össze fogunk veszni. De az Úr tovább fog vezetni minket: a halálhoz és az Egyház feltámadásához. És kérjük az Urat is a reményért: a reményért, hogy ez a szinódus az Egyház megújulásához vezet, és nem a megosztásához; a reményért, hogy közelebb leszünk egymáshoz, mint testvérek és nővérek. Ebben rejlik reményünk nemcsak a katolikus egyház számára, hanem minden megkeresztelt testvér és nővér számára. Az emberek az „ökumenikus télről” beszélnek. Mi az ökumenikus tavaszra bíztunk.
Reményünk végül az egész emberiség reménye kell, hogy legyen. A bolygó jövője nem tűnik jól alakulónak. Közös otthonunkat ökológiai katasztrófák fenyegetik. Nyáron pusztító tűzvészek és árvízek érkeztek a földre. Kis szigetek tűnnek el a tenger szintje alatt. Milliók vágnak neki útnak, hogy elmeneküljenek a szegénységtől és az erőszaktól. Számtalan életüket vesztették a Földközi-tengeren, csak egy lépésre innen. Sok szülő nem akarja világra hozni gyermekeit egy világnak, amelynek úgy tűnik, elrendeltetett, hogy elpusztuljon. A fiatalok már Kínában is a „mi vagyunk az utolsó generáció” feliratú pólókat viselik. Ezért kínáljunk reményt az egész emberiségnek, különösen a fiataloknak.
Nem tudom, hány szülő van itt a szinóduson, de köszönöm, hogy gondoskodtok jövőnkről. Egy nehéz tartózkodás után a Dél-Szudán és Kongó közötti határzónában egy repülőgépen ültem egy gyerek mellett, aki nyolc órán keresztül folyamatosan sírt. Szégyellem beismerni, de számtalanszor szerettem volna megölni őt. De lehet csodálatosabb papság, mint gyermekeket nevelni és megpróbálni kinyitni az elmét és a szívüket az élet ígéretei felé? A szülők és a tanárok a remény nagykövetei.
És így összegyűlünk itt a reményért az egyház és az egész emberiség számára. Hogyan lehetne túllépni a nehézségen, hogy reményeink annyira ellentmondásosak? Hogyan lehet közösen remélni? Mi nem vagyunk más helyzetben, mint a tanítványok: Jakab és János anyja azt remélte, hogy fiai elűzik Pétert, és dicsőségben ülnek az Úr jobbján és balján. Ahogyan látható, a rivalizálás a Jézus legközelebbi barátai között is fennáll. Júdás valószínűleg lázadásban bízott, amely kiűzi a rómaiakat. Néhány tanítvány talán abban reménykedett, hogy legalább nem fogják megölni őket. De mennek. Közösen mennek. Milyen közös reményeink lehetnek nekünk?
Az Utolsó Vacsora alkalmával a tanítványok egy olyan reményt kaptak, amely minden képzelet határain túlmutat: Krisztus teste és vére, az új szövetség, az örök élet. Ezen eucharisztikus remény fényében minden konfliktusos reményük teljesen semminek tűnt (csak Júdás kesergett). Ez az, amiről Szent Pál beszél, amikor remélni kezdett minden remény ellenére (Róma 4,18). Ez az a remény, amely minden reményünket meghaladja.
Mi is a tanítványokkal együtt gyűltünk össze az Utolsó Vacsorán. Nem politikai aréna vagyunk, ahol győzelemért ringbe szállunk és vitatkozunk. Reményünk eucharisztikus. Ezt először 1993-ban ismertem fel Ruandában, a genocídium kezdetén. Meg akartuk látogatni nővéreinket a dominikánusok északi részén, de a belga nagykövet javasolta, hogy maradjunk otthon. Az ország lángokban állt, de fiatal és ostoba voltam. (Most öreg és ostoba vagyok). Aznap borzalmas dolgokat láttam: kórházi osztályt, amely tele volt kis gyermekekkel, akikkel a aknák és bombák letéptek végtagokat. Egy gyermek elvesztette mindkét lábát, karját és szemét. Édesapja tehetetlenül ült mellette és sírt. Akkor elmentem a bokrok közé sírni, miközben két gyermek kísért, akik mindegyike egy lábon ugrált.
Amikor megérkeztünk a nővérekhez, nem tudtam egy szót sem kinyögni. Egy ilyen értelmetlen erőszakkal szemben a szavak hiányoznak. Akkor eszembe jutott, amit az Úr mond: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Nekünk van lehetőségünk cselekedni. Az Utolsó Vacsorán úgy tűnt, hogy minden véglegessé válik. Az egyetlen jövő a kudarc, a szenvedés és a halál volt. És ebben a legnagyobb sötétségben Jézus a világ történelmének legreménytelibb gesztusát tette: "Ez az én testem, amely értetek adatott. Ez az én vérem, amely értetek kiontatott…". Ez az a remény, amely minket minden megosztás fölé emel.
Egy tesvér olyan mszérteket készít a keleti Ukrajnában, hogy misét tartson a nővéreknek, akik kénytelenek voltak elköltözni. Minden dolgukat már becsomagolták. Az egyetlen, amit felajánlhattak mint patenát, egy piros műanyagtál volt. A tesvér azt írta: „Így mutatta meg nekünk Isten, hogy velünk van. Ülhettek ugyan egy nedves, penészes pincében, de én veletek vagyok. Nem arany paténán vagyok veletek. Egy piros gyerek tányéron vagyok veletek…". Ez az eucharisztikus remény az our synodális utunkhoz. Az Úr veletek van.
Az Eucharisztiából fakadó remény az, amely túllép minden képzelet határain, amiről a Jelenések könyve beszél: "Íme - egy nagy sokaság, akit senki sem tud megcountolni, minden népből, törzsből, nemzetségből és nyelvből; álltak a trón előtt és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, pálmával a kezükben, és hangosan kiáltották: „Megváltásunkat Istenünktől, aki a trónon ül, és a Báránytól kapjuk!”" (Jel 7,9–10).
Ez az a remény, amelyet a tanítványok a hegyen éreztek a Megdicsőült Úrban. A remény, amelytől a saját reményeink közötti konfliktusok jelentéktelennek, majdnem abszurdnak tűnnek. Ha valójában az Isten Országa útján vagyunk, valóban olyan fontos-e, hogy magunkat a úgynevezett hagyományőrök vagy progresszívek közé csoportosítjuk? (Még a dominikánusok és jezsuiták közötti eltérések is unalmasan lényegtelenek!) Hallgassunk tehát Rá, szálljunk le a hegyről és bizalommal folytassuk az utunkat. A legnagyobb ajándékokat azok fogják hozni, akikkel nem értünk egyet - ha hajlandóak vagyunk hallgatni őket.
A szinodális utunk során eluralkodhat rajtunk a félelem, hogy egyáltalán elérünk valamiféle eredményt. A média valószínűleg arra a következtetésre jut, hogy az egész csak időpazarlás, üres szavak. Csak azt fogják keresni, hogy született-e "bátor" döntés négy vagy öt kényes területen. De úgy tűnik, hogy az első szinóduson részt vevő tanítványok sem értek el semmit. Még próbálták megakadályozni Bartimeus vak megsegítését. Úgy tűnt, hogy szükségtelenek. Amikor körülötte hatalmas, éhes tömeg gyűlik össze, a tanítványok azt kérdezik: "Lehetséges egy ekkora tömeget megvendégelni kenyérrel itt, a pusztában?" Jézus megkérdezi tőlük, hogy mi van náluk? Csak hét kenyér és néhány hal van (Mk 8,1–10). Ez több, mint elegendő. Ha ezen a szinóduson nagylelkűen odaadjuk mindazt, amink van, az több, mint elegendő lesz. Az aratónak gondoskodni fog.
Bagdadban a mi rendházunk mellett az Avilai Szent Terézről elnevezett nővérek árvák otthonát működtetnek. Mindenkit befogadnak a vallásra való tekintet nélkül. Soha nem fogom elfelejteni Nuru, egy nyolcéves kislány történetét, aki karok és lábak nélkül született, és kanállal a szájában eteti a fiatalabb gyerekeket. Kérdéseket tehetünk fel, hogy mennyire van értelme az apró jócselekedeteknek egy háborús zónában. Tényleg van ennek valami haszna? Csak ilyen tapaszok az elkorhadó testre? Mi is végzünk apró jócselekedeteket. Hagyjuk, hogy az arató Úr adja meg a jó termést, amit Ő akar. Ma Szent Teréz ünnepén gyűlünk össze. 150 évvel ezelőtt született. Arra hív minket, hogy kövessük a „kicsi utat”, amely az Országba vezet. Azt mondja: "Ne feledjétek, hogy Isten szeme előtt semmi sem kicsi."
Primo Levi (1919–1987), olasz zsidó, naponta egy darab kenyeret kapott Auschwitzban a rabtársától, Lorenzótól. Ezt a naplójában megemlíti (2): „Hiszem, hogy igazán neki köszönhetem, hogy ma életben vagyok; és nem is annyira a materiális segítségnek, hanem hogy folyton emlékeztetett - a jelenlétével, természetes és egyszerű jóságával - arra, hogy a mi világunk mellett létezik még egy másik világ, hogy van valami és valaki, aki továbbra is tiszta és egész, nem romlott, nem durva... talán valamiféle távoli jóság lehetősége, amiért érdemes életben maradni. Lorenzónak köszönhetem, hogy nem feledkeztem meg róla, hogy én is ember vagyok.” Az a kis darab kenyér megmenekítette a lelkét.
David szent püspök, Wales védőszentje utolsó szavai így szóltak: „Jó átlagos dolgokat cselekedj.” Reményünk, hogy a legkisebb cselekedet, amelyet ezen a szinóduson véghezviszünk, olyan gyümölcsöt fog hozni, amely meghaladja a képzeletünket. Az utolsó éjszakán Jézus önmagát adta tanítványainak. „Önmagamat adom nektek.” A szinódus alatt ne csak a szavainkat és meggyőződéseinket osszuk meg, hanem önmagunkat. Cselekedjünk euharisztikus nagylelkűséggel. Amikor megnyitjuk szívünket a másik felé, csodák fognak történni. A tanítványok összegyűjtötték az összes kenyér- és halfalatot, ami megmaradt az ötezer fős tömeg etetése után. Semmi sem ment kárba.
Engedjétek meg, hogy tegyek egy utolsó megjegyzést. Péter próbálja eltéríteni Jézust Jeruzsálembe menni, mert számára ennek semmi értelme. Abszurd, hogy oda menjen, ahol megölnek. A kétségbeesés nem pesszimizmus. A kétségbeesés az a félelem, hogy soha többé semminek nem lesz értelme. A remény nem optimizmus, hanem bizalom, hogy minden, amit átélünk, minden fájdalmunk és zűrzavarunk egyszer csak értelmet nyer. Hisszük, ahogyan Szent Pál mondja, hogy "most még részletekben látom a dolgokat, de majd teljesen fogom látni, ahogyan Isten is megismeri engem." (1 Kor 13,12).
Az értelmetlen erőszak megöl mindennel értelmet, és megöli a lelkünket. Amikor Oscar Romero szent (1917–1980), San Salvador érseke meglátogatta a salvadori hadsereg által elkövetett mészárlás helyszínét, egy kisfiú holttestére bukkant az árokban: „Ez egy kisfiú volt, egy árok alján, az arcával felfelé. Láthatták a golyónyomokat, a zúzódásokat a verésektől, és a megszáradt vért. A szeme tágra nyílt, mintha a halálának okát kérdezte volna, és nem értette volna” (3). Pont ekkor fedezte fel Romero az életének értelmét, és egyúttal meghívást, hogy életét áldozza fel. Igen, félt a végsőkig. Holtteste izzadt, ahogyan ránézett arra a férfira, aki meg akarta őt ölni. De már nem volt a félelem rabszolgája. (Remélem, hogy ezen a szinóduson nem lesz erőszak!)
Gyakran lehet, hogy megkérdőjelezzük, hogy van-e ennek egyáltalán értelme, de ha figyelni fogunk Rá, és egymásra, meg fogjuk érteni, merre tovább. Ez a keresztény tanúságtételünk a világnak, amely a humán létezés értelmében sokszor elveszíti bizalmát. Shakespeare Macbethja azt állítja, hogy az élet "üres blabla az idióták számára, csak zaj és zűrzavar, és semmit sem jelent" (4). Közös gondolkodással és imádkozással a fontos problémák felett, amelyek az Egyházat és a világot érintik, tanúsítjuk reményünket az Úrban, aki értelmet ad minden emberi életnek.
Minden keresztény iskola a reményeink tanúságtétele a "fény, amely a sötétségben ragyog, és a sötétség nem nyeli el" (Jn 1,5). "Itt semmilyen kérdés tilos" - ez az akadémia mottója, amelyet Dominikánus testvérek alapítottak Bagdadban. A háborús zóna közepette az iskola a reményünk jele, hogy a céltalan agressziónak nem lesz az utolsó szó. A szíriai Homsz is döntő többsége romba dőlt a nonszensz erőszak miatt. A romok között találtunk katolikus iskolát. A holland jezsuita Frans van der Lugt (1938–2014) a halálos fenyegetések ellenére is megtagadta, hogy elhagyja. Amikor a kertben ült, megölték. Itt találtunk egy idős egyiptomi testvért, aki még mindig tanított. Egy új generációt nevelt fel, amely a teljes élet felé vezetett. Így néz ki a remény.
Tehát elvárhatjuk, testvéreim és nővéreim, hogy különböző remények elválasztanak minket. De ha figyelmesek vagyunk az Úrra és egymásra, megpróbálunk megérteni Isten akaratát az Egyház számára és a világ számára, egyesülni fogunk egy olyan reményben, amely felülmúlja a minden nézeteltérés fölött, és elhatározzuk, hogy megérint minket, akit Szent Ágoston nevezett "olyan régóta és olyan új szépségnek... Megkóstoltalak, és most éhezem és szomjazom rád; megérintettél engem, és égtem a te békédért." (5). A következő találkozón más dologra nézünk, ami elválaszthat minket, nevezetesen arra, hogy mit jelent számunkra, hogy az Egyház otthont jelent.
(1) Franklin D. Roosevelt
(2) 'Survival in Auschwitz'
(3) Scott Wright Oscar Romero and the Communion of Saints
(4) Macbeth 5,5; ford. Martin Hilský
(5) Vallomások
