Az egyetlen feladatunk itt – akárcsak az életünkben – Isten akaratának teljesítése. És nem úgy a „belső akarata“, ahogyan azt esetleg szeretnénk vagy elképzeljük, hanem Isten olyan akarata, amelyet nap mint nap kinyilatkoztat számunkra a helyzetekben, amelyekbe állít minket. Az ő akarata a nap huszonnégy óráját jelenti számunkra: az emberek, helyek és körülmények, amelyeket erre a meghatározott időre készített számunkra. Isten tudta, hogy ez abban a pillanatban fontos volt neki és nekünk, és akarta, hogy éppen ezeket a helyzeteket éljük meg, és ne valamilyen elvont elveket vagy szubjektív vágyakat, hogy „teljesítsük Isten akaratát”.
Senki sem kell gondolkodnia azon, mi Isten akarata, mert az világosan megnyilvánul a mindennapi helyzetekben, amint megtanulunk úgy nézni mindenre, ahogyan Isten látja, és ahogyan azt ránk küldi. A kísértés abban rejlik, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket a dolgokat (mivel ezek mindig ugyanazok, banálisak, unalmasak és mindennapiak), és keresünk valami más, nemesebb Isten akaratát valahol ezen anyagi valóságon kívül, hogy jobban megfeleljen a saját elképzeléseinknek róla.
De hogy ezt az Isten igazságot magunkévá tegyük, hogy minden egyes pillanatot fényében fogadjunk el... azt jelenti, hogy valódi örömöt és belső békét tapasztalunk, ami abból fakad, hogy igyekszünk mindent és mindig megvalósítani Isten akaratát, ami végső soron létezésünk értelme. Éppen ezért lettünk teremtve. Nem kérhetünk nagyobb bizonyosságot, és nem tapasztalhatunk belsőbb békét.
(Walter J. Ciszek SJ /1904–1984/, emlékek egy munkatáborból Oroszországban, Ő vezet engem, 3. fejezet)
