Testvér, ne számíts arra, hogy tanúja leszel a általános megújulásnak – a kereszténységben, a papok között, a szerzetesi rendeknél –, amelyet egyhangúlag üdvözölnek és lelkesedéssel valóra váltanak. Ezért hát tedd a kezed az öledbe és tétlenül várj? Élj szerzetesi életedet a általános hanyatlás ellenére is. (…)
Olyan időben élünk, amikor kontemplatív életet kell élnünk, nem azért, hogy tanítsuk és továbbadjuk, hanem mert ez a hivatásunk. Valószínűleg nem találkozol majd őszinte követőkkel, lelkes fiatalokkal, akik tanulni akarnak… legyünk magunkkal mélyebbek és követelőzőbbek. Gyűjtsd össze elmédben és szívedben, tedd valóra az evangélium és a szent Regulák minden értékét… Azért, hogy minden akadály ellenére legalább egy szívben, a tiédben éljenek. (…)
A következő évek során sokszor mondod majd: „Körülöttem azért nincsenek csak átlagos emberek! A nyomor nem olyan nagy, mint amilyennek tűnt. Ha az Úr akarná, minden újra kezdődhetne!” Testvér, valószínűleg ez pontos megfigyelés lesz. De hagyd, hogy az emberi idő folyjon, és türelmesen várj Isten idejére. Szomorúság nélkül, csodálkozás nélkül. Egy dolog biztos. Isten ideje mindig akkor jön el, amikor minden más ideje lejárt.
(Jeronimus atya /1907–1985/, a Sept-Fons-i trapista kolostor szerzetese,
levél társához, 1977. március 17.)
